Örkény István: Vannak-e fák Velencében?

  Párizsban az ember elõször valamelyik kávéházban lesz honos. Diákkoromban a
Café Soufflot-ban vertem gyökeret.
 Délelõtt jobbadán diákok ültek a teraszon. Többnyire lányok. Csupa csúnya
lány. Csúnya amerikaiak, csúnya írek, csúnya kanadaiak, csúnya mexikóiak. Csak
egy csinos lány ült a bárpult sarkában. Átsuhant rajtam: bár nézne rám. Bár
kelne föl. Bár ülne hozzám.
 Egyszer csak fölkelt, és átült hozzám.
 - Maga magyar? - kérdezte magyarul.
 - Honnan tudja? - csodálkoztam.
 - Rájöttem - mondta. - Gitta vagyok.
 - Hogy jött rá? - kérdeztem. - Nem is értem.
 - Megérzés - mondta. - Talán az újságból, amit olvasott.
 - De ez a 'Paris Soir' - mondtam.
 - Az miért baj? - kérdezte.
 - Mert ez egy francia újság.
 - Hát aztán? - kérdezte.
 - Ebbõl nem jöhetett rá - mondtam.
 - Miért nem jöhettem volna rá? - kérdezte.
 - Mert ezt nem csak magyarok olvassák - mondtam. - Sõt.
 - Mondtam, hogy megérzés - mondta. - Vagy nem mondtam?
 - De mondta.
 - Hát akkor mit akar? - mosolygott rám. - Ne legyen már olyan kis makacs.

                                     *

 A Panthéon háta mögött laktam. Harmadnap reggeltõl estig szakadt az esõ.
 Hanyatt feküdtem és cigarettáztam. Õ fél könyökre dõlve feküdt mellettem, és
mesélt.
 - Utaztam is - mesélte. - Jaj, hogy én milyen nagyon szerettem utazni!
 - És merre jártál? - kérdeztem.
 - Spanyolországban turnéztam egy operettben. Rém édes emberek a spanyolok.
 - Hol léptél fel? - kérdeztem. - Madridban?
 - Dehogy Madridban - mondta. - Brünnben.
 - Brünn - mondtam - nincsen Spanyolországban.
 - Te kis földrajztudós - mondta, és megcsókolta a homlokomat. - Én már
tizennégy éves koromban a szultán elõtt táncoltam.
 - Amikor te tizennégy éves voltál, akkor már régen elkergették a szultánt -
mondtam.
 - Mit tudsz te! Nagy bödön méz volt elõtte. Csak beledugta az ujját, és
lenyalta.
 - Akkor az nem a török szultán volt - mondtam.
 - De török - mondta, és elcsókolta ajkamról a füstöt.
 - Törökország akkor már köztársaság volt - magyaráztam. - Kemál pasának
hívták az elnököt.
 - Azt hiszed, mindent tudsz? - mondta megbántódva. Inkább nem is mondom
tovább.
 - De mondd tovább - kértem.

                                     *

 Egyszer csak eltûnt. Két hétre nyoma veszett. Minden sötétszõkének
utánafordultam, nem Gitta-e. Aztán érkezett egy képeslap Berlinbõl, a
'Branderburger Tor'ral. "Imád Gitta" volt ráfirkantva. Aztán sokáig semmi.
Aztán megjött õ.
 - Egy fakereskedõ vitt magával - mesélte. - Meg akarta mutatni Velencét.
Tényleg, nincs még egy olyan város.
 - De hiszen Berlinbõl írtál - mondtam.
 Ezt kár volt mondanom. Hiszen, magyarázta, hazudhatna is. Ha én ragaszkodom
ahhoz a képeslaphoz, miért ne mondhatná, hogy Berlinben volt, a nagymamájánál?
De õ bevallja Velencét. A fakereskedõt is bevallja, mert nem szeret hazudni.
Még a második fakereskedõt sem tagadja, az elsõ fakereskedõ ügyfelét. Az õ
révén került össze a harmadik fakereskedõvel, aki elsõsorban bükkfával
dolgozott. Valójában õ, aki született velencei volt, mutatta meg neki a várost.
A negyedik fakereskedõ fenyõfával kereskedett. Ennek saját motorcsónakja volt,
azzal járták a lagúnákat.
 - Megnézted a Dózse-palotát? - kérdeztem.
 - Csak úgy - mondta -, mert nem nagyon érdekes.
 - És a Frari-templomot?
 - Azt is csak úgy - mondta -, mert Velencében nem az az érdekes.
 - Hát mi az érdekes? - kérdeztem.
 - Hogy Velencében mennyire szeretik a fákat - mondta.
 - De hisz egyetlen fa sincs Velencében - mondtam.
 - Hisz éppen ez az - mosolygott eltûnõdve. - Nincs még egy olyan város a
világon.

                                     *

 Aztán jött az õsz, és háborús hírek jöttek. Egyre ritkábban láttam. Amikor
utoljára járt nálam, egy kis szövetmintát vett ki a táskájából.
 - Tudsz franciául? - kérdezte.
 - Egy kicsit.
 - Ezt úgy hívják, 'ribouldine'. Mi lehet ez?
 - Úgyis lemegyek a könyvtárba - mondtam. - Majd megnézem a nagy
'Sauvageau'-t.
 - Mi az?
 - Egy szótár.
 - Nem olyan fontos - mondta. - Inkább vegyél nekem egy ruháravalót.
 - Nincs pénzem - mondtam.
 Ennek nem nagyon örült. A fejét törte valami megoldáson.
 - Hát akkor miért nem küldetsz? - kérdezte aztán.
 - Mert nem lehet - mondtam.
 - Nincs apukádnak pénze? - kérdezte.
 - De van - mondtam.
 - Akkor sem küldhet? - kérdezte.
 - Akkor sem - mondtam -, mert valutazárlat van.
 - Egy ruháravalót se lehet küldeni? - kérdezte.
 - Nem lehet - mondtam. - Minekünk nincsen valutánk.
 - Jaj nekünk, szegény magyaroknak - sóhajtotta. - Már megint el fogjuk
veszíteni a háborút.
 Sírt egy kicsikét, aztán elment, és nem mutatkozott többé. Vártam, vártam, de
Gitta csak nem jött. Pedig hiányzott. Sokszor hazudott, nem is volt különösen
okos, de a háborút tényleg elveszítettük.