kedd, szeptember 22, 2009

Jutka számára, mert keresett. :-)

Félpercesek

Gerbera

Nos, vegyünk egy jelenetet. Egy fiú vár az utcán, kezében virág, mindegy milyen, csak narancssárga legyen, mindig olyat ad. Jön a lány… Ááá, nem jó. Sablonos. Vessük el! Újra. A fiú az utcán sétál, előtte ötven méterre virágos, oda tart. Sms. Elolvassa. Megfordul, és látja, mindjárt itt a villamos. Átfut a megállóba, felszáll, a jármű lassan tovadöcög. A srác nézi a boltot róla, ott a kedvenc virága, a favorit színben. „Legyen,” – gondolja – „ legalább előbb láthatom.” Zötyög pár megállót az öreg tátrával, leszáll és rágyújt. Ebben a pillanatban ébred rá, hogy azzal a szál gerberával a bátorsága is ottmaradt.

[cím nélkül]

Jelenet kettő, csak így hívom, tehát: Fekszenek a fűben, beszélgetnek. Az elmúlt napokról, barátokról és közvetve múltjaikról. A fiú igazából nem a témánál jár, de nem is oly távol. A lány arcát nézi, és elvész a részletekben, e barna szempárral nem tud betelni, se az örök mosollyal. Olyan témákról beszélnek, melyeket másokkal ritkán szokott megvitatni, sőt soha. Na jó, ez nem igaz, csak nem felszínesek. Ez picit feszéjezi, bár nem szokása a szorongás (, frászt nem). Legszívesebben mondaná, ami fejében kavarog, és nem fecsegne, de egyszerűen gátolva érzi magát, vagy nem tudja jól megfogalmazni, hisz ezt az érzést rég nem öntötte szavakba. Nagyjából egy éve… Egy éve már, hogy komolyan gondolta. „ Így megy ez.” – kommentálta magában, és figyelte tovább álmainak régóta főszereplő arcát.

Buddhás

Ült a folyóparton, és nézte az árral szembe úszó
rizses tálat. Régóta koplalt már a fák közt. Haja loncsos volt, teste csupa sár, így élt éveken át aszkétaként. Szívta magába a magányt, ezt érezte a helyes útnak. Éhség és önsanyargatás. Már idejét se tudta annak, hogy mikor jött ki utoljára a lombok árnyéka alól, bár voltak, akik hívták, néha meg is indult feléjük, végül elbújt újra. Régen más volt, teljesen. Központi ember, fontoskodó, de megcsömörlött. Viszolygott a közösségtől, szabadulni akart, így került az erdőbe. Mégis, a tálkát figyelve, rájött: „Sem a múlt, sem a jelen nem helyes irány. Kell legyen egy köztes csapás, egy középút, mely erényre vezet.” Nem tudta hol kezdje és hogyan. Eddig csak a végletekben élt, de elindult az úton. Jelenleg is bukdácsol, tántorog, halad.
2009.09.19.

És egy vers, mástól:

Egy szösszenet a svédmagadról
Egyáltalán-Fidula

- Gyere ide.
- Nem megyek.
- Menj el.
- Nem megyek.

(Nem tudom, melyik vagyok, hogy
úgy tulajdonképpen
kettőnk közül
az adott szituációban
melyik lehetek én, meg hogy
egyáltalán
lehet-e esetünkben
adott szituációról beszélni.

Ja, és hogy egyáltalán
tényleg ketten
vagyunk-e,
vagy csak beképzelem
magunkat magamnak.
Egyáltalán.)

vasárnap, február 01, 2009




Hehe. Ez már tényleg beteg.

vasárnap, január 18, 2009

Juhász Gyula - Néma válasz

Ó nézz szemembe, oly alázatos bús,
Mély áhítat ég benne s kutyahűség,
Egy jó szót kéreget, mint néma koldús,
Ki lemondóan várja, hogy elűzzék.

Úgy néz reád, mint az Édenre Ádám,
Melyből kiverték, úgy néz rád e két szem
És várja egy szavad halk biztatását,
Hogy ne engedj így elkárhozni mégsem.

Bús férfi én, akartam porba rogyva
Szemedbe nézni, mint a csillagokba,
Hogy sorsomat olvassam és megértsem.

S te egykedvű derűsen és nyugodtan
Valamit gondolsz és én lenn a porban
Látom, hogyan csukódik be az Éden.

szombat, január 17, 2009

Bertók László - Azért ha egy gyönyörű nővel

Ha semmit sem vársz tőle (dehogynem vársz), s ha
semmit sem vár tőled(?), mert rusnya vagy, vén vagy,
mert nem vagy az esete, mert piff-puff képtelen vagy
felkelteni a kíváncsiságát, mert… Azért ha egy
gyönyörű nővel találkozol, ha ott áll veled szemben,
ha a szemével, az arcával, a testével (a varázsával?)
elkap, s miként a vadat a csapda, kisbolygót a nagy
(„egeret a macska”?) fogva tart, nem enged, s szenvedsz
(mennybe szállsz, meghalsz, feltámadsz), de neki,
azon túl, hogy elmosolyodik, netán szót vált veled
(nem vált), fogalma sincs róla, hogy amit tesz
(nem tesz), annak van-e, s mekkora a jelentősége,
akkora-e, amekkorát te tulajdonítasz neki (te, akit ő
nem annak lát, néz, aki vagy, s pláne nem annak,
akinek gondolod, érzed(?), képzeled(?) magadat),
vagy semekkora, csak múló zizzenet az egész,
egy vagy az ezer (ezeregy?) közül, aki
megakadt benne, s azonnal megbúbolná, de ezt ő,
még ha valamilyen fokon (talán) tetszik is neki,
(most) nem akarná(?), tehát meglehetősen különbözik
a dolog két vége, s csak a felettetek való(?), a helyzet
(a pillanat) előidézője (teremtője?), akiről (amiről?)
szinte semmit sem tudtok, de akinek (aminek), ha
sajogva (és utólag) belegondolsz, lennie kell, csak ő
tudhat mindent, s lehet, hogy csupán próbára tesz
benneteket, mindenekelőtt téged, hogy van-e (még?)
szemed (képességed, merszed) a szépség (a teljesség?,
a tökély?) felismerésére, az érte való fellángolásra,
küzdelemre (netán halálra), vagy nincs, s persze őt,
a csodálatost is, hogy ki tudja-e váltani benned (még?)
az önkívületet, meg tud-e bolondítani, vagy nem…
Azért ha egy gyönyörű nővel találkozol,
nem hagyhatod ki, hogy tétovázás nélkül (még ha csak
elmosolyodik is, miként a hegyoldal, amikor felhő fut át
a nap előtt), hogy ki ne mondd, a szemébe ne mondd,
hogy meg ne mondd neki, hogy gyönyörű… hogy
gyönyörű vagy… Tartozol vele önmagadnak, aki
eszerint lényegében (szavakban?) ugyanaz vagy még,
s tartozol vele a titoknak (az univerzumnak? a
létezésnek?), aki (amely?) feltehetően bizonyosságot
akar, tudni akarja, hogy jól csinálja-e (csinálod-e),
hogy nem kell-e máris beavatkoznia,
kicserélnie (pusztulni hagynia?, pokolra vetnie?) a mű
(a műve) egyik felét, s újrateremtenie a másikat is?

hétfő, január 12, 2009

Hangulatcimkék

De jó annak...
De jó annak, aki senkit
Nem szeret,
Mosolyoghat örök, fájó
Könny helyett,
Kinek álmát nem zavarja
Semmi sem,
Mert nem tudja, mily nagy kín a
Szerelem!

Énnekem nincs sem éjem, sem
Nappalom,
Temiattad elkerül a
Nyugalom,
De jaj annak, aki nem tud
Szeretni,
Én Istenem, csak tudnálak
Feledni!

Lithvay Viktória


Gyertyám homályosan lobog...
Gyertyám homályosan lobog...
Magam vagyok...
Sétálok föl s alá szobámban...
Szájamban füstölő pipám van...
Multam jelenési lengenek körűlem...
Sétálok, sétálok, s szemlélem
A füst árnyékát a falon,
És a barátságról gondolkodom.


Petőfi Sándor - Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

ESTI FOHÁSZ

Ahova nézek:
csak tennivalót látok.
Szemhéjam, segíts!


Fodor Ákos


HAIKU-APOKRIF

Nevemben: h a r c o l s z ?
olyan, mint ha valaki
azt ordítja: „CSEND!!!"


Fodor Ákos

hétfő, november 17, 2008

Örkény örök örömöm

Engem kemény fából faragtak!
Tudok magamon uralkodni.
Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott a kockán.
– Állatművész vagyok – mondtam.
– Mit tud? – kérdezte az igazgató.
– Madárhangokat utánzok.
– Sajnos – legyintett –, ez kiment a divatból.
– Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjogása? A pacsirta éneke?
– Passzé – mondta unottan az igazgató.
Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.
– A viszontlátásra – mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon.



Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s ennek az asszonynak volt két szép fia. Az egyik, az idősebbik, elszegődött egy hajóra, melynek első útja mindjárt a Csendes-óceánra vezetett. Mi történt vele, mi nem, nincs aki megmondja, mert hűlt helye lett a tengereken. A kisebbik otthon maradt. De egyszer, amikor az anyja elküldte cukorért (ami a hetedik ház), nem jött többé haza. Ez megtörtént eset. De a mesékben az özvegyasszonyoknak három fiuk szokott lenni s mindig a harmadik, aki boldogul.


Mindnyájan akarunk egymástól valamit. Csak az öregektől nem akar már senki semmit. De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk.


Paradoxon, hogy épp a modern társadalomban vált mitikus fogalommá a halál, mely pedig az élet szerves része, szükségszerű befejezése, minden emberi munka, alkotás, haladás legfőbb serkentője.


Az iskolának az a feladata, hogy a kérdezést természetes és leküzdhetetlen szokásunkká tegye.





hétfő, október 20, 2008

kedd, szeptember 16, 2008

vasárnap, szeptember 14, 2008

Charles Bukowski - Egy majdnem megírt vers

látom ahogy egy forrásnál iszol, apró,
elkékült kezeidből, nem, a kezed nem apró,
csak kicsi, a forrás Franciaországban,
ahonnan azt a levelet írtad amire
válaszoltam és nem hallottam felőled többé.
azelőtt őrült verseket írtál, bennük
ANGYALOK ÉS ISTEN, mind nagybetűsen, és
híres művészeket ismertél, és legtöbbjük
a szeretőd volt, és visszaírtam, rendben,
előre, lépj be az életükbe, nem vagyok
féltékeny, hiszen sose találkoztunk. voltunk
közel egyszer, New Orleans-ban, fél tömbnyire,
de nem futottunk egymásba. hát mentél a
hírességekkel, és írtál róluk, és, nyilván,
úgy találtad, a hírességeket a hírnevük
érdekli, és nem a gyönyörű lány az ágyukban,
aki megadja nekik, aztán korán ébred, hogy
csupa nagybetűs verseket írjon, bennük
ANGYALOK ÉS ISTEN. tudjuk hogy Isten halott,
megmondták, de téged hallgatva nem voltam
benne biztos. talán a nagybetűk miatt. az
egyik legszebb költőnő voltál, én meg mondtam
a szerkesztőknek, „őt, nyomjátok őt, őrült, de
csodálatos. az övé igazi tűz”. szerettelek,
ahogy férfi a nőt, akit meg sem érintett, csak
ír neki egyre és kis fényképeken őrzi.
szerethettelek volna jobban, egy kis szobában
cigit sodorva míg hallgatom hogyan csurgatsz a
vécén. de ilyen nem volt. szomorúbb levelek
jöttek. szerelmeid megcsaltak. kölyök, írtam,
a szeretőid ilyenek. nem segített. van egy pad,
a tiéd, egy hídnál, a híd meg egy folyó felett,
és ott ülsz minden este és csak siratod a
szerelmeid akik bántottak és elfelejtettek.
válaszoltam, azután csönd. egy barát levelében
az öngyilkosságod, 3 vagy 4 hónappal később.
ha találkozunk, talán elbántam volna veled,
vagy te velem. jobb volt így.




fordította: Mándoki György

hétfő, szeptember 01, 2008

Ady Endre : Hunyhat a máglya

Hunyhat a máglya
Ezek a szomorú, vén szemek
Nem néznek soha másra.


Léda, elűzhetsz:
E vén, hű kutya-szemektől
Sohasem menekülhetsz.


Szerelmi máglya
Fölgyujtja tán újra a véred:
Hiába, mindhiába.


Jönnek a rémek:
Ezek a szomorú, vén szemek
El nem engednek. Néznek.

péntek, augusztus 15, 2008

Idézetek:

Hrabal:

Önmagunk megismerésének legáltalánosabb módja a macskajajos állapotban utólag mindig kielemzett részegség.

Márquez

Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd.

URH együttes:

Üres
Fehér
Papírlapokat dobál
A postaládába
Levél
Helyett
Ez vár.

Lermontov:

Vágy, vágy... de mit ér, ha a szív csak eped, csak eped,
s elfutnak az évek, a leggyönyörűbbek!
Szeretni - de kit? Kis időre szeretni mit ér?
Örökre pedig lehetetlen...


Ismeretlen:

A legnehezebb dolog szeretni valakit, hagyni, hogy hibázzon, és ennek ellenére tovább szeretni őt.

V. Hugo:

A szívben tátongó űrt nem lehet egy dugóval elzárni.



Charles Bukowski - For Jane: With All the Love I Had, Which Was Not Enough:

I pick up the skirt,
I pick up the sparkling beads
in black,
this thing that moved once
around flesh,
and I call God a liar,
I say anything that moved
like that
or knew
my name
could never die
in the common verity of dying,
and I pick
up her lovely
dress,
all her loveliness gone,
and I speak to all the gods,
Jewish gods, Christ-gods,
chips of blinking things,
idols, pills, bread,
fathoms, risks,
knowledgeable surrender,
rats in the gravy of two gone quite mad
without a chance,
hummingbird knowledge, hummingbird chance,
I lean upon this,
I lean on all of this
and I know
her dress upon my arm
but
they will not
give her back to me.

hétfő, június 23, 2008

Hm...

Mostanság nincsen erőm, kedvem lekesedésem írni ide. Mondjuk a többi személyes helyre se. Olvasok és merítek a természetből. Ha kell kerékpáron, vagy a saját két lábon. Tekergek, ha tehetem. Csapongva, kilépek a világból.

Mely oly sokszor megfordul köröttem. Mindig egy témában. Inog.


Örkény István : Arról, hogy mi a groteszk

Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni. Köszönöm.

Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról.

Íme, a világ fejtetőre állt. Férfilábak kalimpálnak a levegőben, visszacsúsznak a nadrágszárak, a s lányok, ó, ezek a lányok, hogy kapkodnak a szoknyájuk után!

Ott egy autó: négy kereke a levegőbe, mintha egy kutya a hasát akarná vakartatni. Egy krizantém: keljfeljancsi, vékony szára az égbe mered, ahogy a fején egyensúlyozza magát. Egy gyorsvonat, amint füstcsóváján tovarobog.

A Belvárosi Plébániatemplom a két tornyán levő két kereszten kevő két villámhárító hegyével érinti csak a földet. És amott egy tábla a kocsma ablakában.


!RÖS TLOPASC NESSIRF


Bent egy dülöngélő vendég - fejjel aláfelé - elhozza sörét a söntésből. A sorrend: lent a hab, rajta a sör, fent a pohár talpa. Egy csöpp nem sok, de annyi se csordul ki.

Tél van? Hát persze! Hiszen felfelé szállingóznak a hópelyhek, és az égbolt jégtükrén lóbálózva iringálnak a korcsolyázó párok. Nem könnyű sport!

Keressünk most már vidámabb látványt. Ímhol egy temetés! Fölhulló hópelyhek közt, fölcsöpögő könnyek fátyolán át végignézhetjük, amint a sírásók két vastag kötélen fölbocsátják a koporsót. A munkatársak, ismerősök, közeli s távoli rokonok, továbbá az özvegy meg a három árva göröngyöt ragadnak, s elkezdik a koporsót hajigálni. Jusson eszünkbe az a szívettépő hang, amikor a sírgödörbe ledobált rögök megdobbannak és szétomlanak, az özvegy sír, jajonganak az árvák... Milyen más érzés fölfelé hajigálni! A koporsót eltalálni mennyivel nehezebb! Először is jó göröngyökre van szükség, mert a porhanyósabbja félúton szétesik. Van hát kapkodás, lótás-futás, taszigálódás a kemény rögökért. És hiába a jó göröngy; a rosszul célzott rög visszahull, és ha eltalál valakit - pláne, ha egy gazdag, előkelő rokont -, kezdődik a vihorászás, a káröröm egészséges kuncogása. De ha minden stimmel - kemény a rög, pontos a célzás, s telibe találja a deszkakoporsót -, megtapsolják a dobót, derűs lélekkel térnek haza, és sokáig emlegetik a nagy telitalálatot, a kedves halottat és ezt a mókás, pompásan sikerült szertartást, melyben nyoma sem volt a képmutatásnak, a tettetett gyásznak, a hazudott részvétnyilvánításnak.

Kérem, szíveskedjenek kiegyenesedni. Amint látják: a világ talpra állt, önök pedig emelt fővel, keserű könnyekkel sirathatják kedves halottaikat.