hétfő, november 17, 2008

Örkény örök örömöm

Engem kemény fából faragtak!
Tudok magamon uralkodni.
Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott a kockán.
– Állatművész vagyok – mondtam.
– Mit tud? – kérdezte az igazgató.
– Madárhangokat utánzok.
– Sajnos – legyintett –, ez kiment a divatból.
– Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjogása? A pacsirta éneke?
– Passzé – mondta unottan az igazgató.
Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.
– A viszontlátásra – mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon.



Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s ennek az asszonynak volt két szép fia. Az egyik, az idősebbik, elszegődött egy hajóra, melynek első útja mindjárt a Csendes-óceánra vezetett. Mi történt vele, mi nem, nincs aki megmondja, mert hűlt helye lett a tengereken. A kisebbik otthon maradt. De egyszer, amikor az anyja elküldte cukorért (ami a hetedik ház), nem jött többé haza. Ez megtörtént eset. De a mesékben az özvegyasszonyoknak három fiuk szokott lenni s mindig a harmadik, aki boldogul.


Mindnyájan akarunk egymástól valamit. Csak az öregektől nem akar már senki semmit. De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk.


Paradoxon, hogy épp a modern társadalomban vált mitikus fogalommá a halál, mely pedig az élet szerves része, szükségszerű befejezése, minden emberi munka, alkotás, haladás legfőbb serkentője.


Az iskolának az a feladata, hogy a kérdezést természetes és leküzdhetetlen szokásunkká tegye.