Örkény István: Néhány perc külpolitika

  Már végigjártam a környék tüzelõtelepeit, elmentem a csúzdára is, de
eredménytelenül. Manapság minden beszerzés nehéz. Aztán valaki ajánlott egy
külvárosi pincét, melynek életrevaló és mozgékony vezetõje állítólag bármilyen
tüzelõfajtát elõ tud keríteni, föltéve, hogy az ember visz egy kis rumot.
Venni se kellett; volt otthon rumunk, méghozzá valódi kubai. Megtaláltam a
pincét, ahová nyolc lépcsõn kellett lemenni. Még félúton se voltam,
aktatáskámmal a rummal, amikor lentrõl felkiáltott egy férfi:
- Német demokratikus brikettünk nincs!
Lementem, köszöntem, kipakoltam a rumot a szénporos bádogasztalra.
- Arra nekem nincs is szükségem - mondtam.
- Hanem mit tetszik parancsolni? - érdeklõdött a vezetõ, egy futó pillantást
vetve a rumra.
- Én egy kis hasadóanyagot szeretnék venni - mondtam.
Eddig akármerre jártam, mindenütt kerek perec megmondták: nincs. De õ
közelebb lépett a rumhoz, elolvasta a feliratot, elnézte a cimkére rajzolt
cukornádat, aztán így szólt:
- Hát egy kis uránszurokércet talán össze tudok kaparni.
Ezen nevetni kellett.
- Maga jópofa! - mondtam neki. - Mit képzel rólam? Hogy majd otthon, egy
teakonyhában nekiállok házilag dúsítani?
Fogtam a rumosüveget, visszaraktam az aktatáskába, amitõl a szenes mindjárt
engedékenyebb lett.
- Nem kell azért rögtön elrohanni. Szíveskedjék pontosan elmondani, mi
tetszik, és aztán majd meglátjuk, mit lehet csinálni.
Mintha nem tudná - gondoltam -, de azért szép türelmesen elmagyaráztam, hogy
a szokásos atomtöltetre, vagyis nagy tisztaságú Uránium 233 izotópra van
szükségem.
- Persze, ha nincs - tettem hozzá -, akkor egy kis Plutónium 239 is megteszi.
Újra elõvettem a rumot, és visszatettem a szénporos bádogasztalra. Nem
szóltam semmit.
Szólni õ se szólt, csak hátravitte az üveget, és betette egy rozoga
iratszekrénybe. Minek annyit beszélni? E némajátékkal kölcsönösen elmondtuk
egymásnak, hogy az ügyletet nyélbe ütöttük, most már csak a forma kedvéért
akadékoskodott a szenes.
- Ha szabad kérdeznem - érdeklõdött -, hordozórakétája már van?
- Van - mondtam kurtán.
Nem mentem bele a részletekbe. Ha elmondanám, mennyi utánjárásomba került,
amíg rátaláltam arra a bizonyos csillaghegyi kisipari szövetkezetre, ahol -
persze nem egy üveg rum, hanem egy angol mechanikus pianínó és hat vég
lepedõvászon szétosztogatása árán! - nagy nehezen összefusiztak egy közepes
hatósugarú rakétát, ezzel csak fölverném a hasadóanyag árát. Számításom bevált.
A szenes meglepõen olcsó árat mondott, s én leszámoltam a pénzt a
bádogasztalra.
- Valami edényt hozott? - kérdezte?
- Nincs nálam semmi.
- Akkor két forint üvegbetétet kérek.
Kifizettem az üvegbetétet.
- Dugója nincs? - kérdezte.
Dugóm se volt.
Felsóhajtott. Aztán széthasított egy újságlapot, összecsavarta, s úgy-ahogy
bedugaszolt vele egy piszkos parádivizes üveget. Abból a rozzant szekrénybõl
vette elõ, ahova a rumot dugta az elõbb.
- Becsomagoljam?
- Nem szükséges - mondtam.
- Legyen máskor is szerencsém - mondta a szenes, és elõzékenyen felkísért a
lépcsõn. Ott megkérdezte:
- Remélem, békés célokat szolgál?
- Az csak természetes - mondtam.
- Csak mert olyan nagy viccmesternek látszik - mondta, és megfenyegetett az
ujjával.