A fiú és a tündérek (1.) – A kezdet…

Egyedül állt egy koromsötét rengeteg mélyén. Magas fekete fák vették körül, végeláthatatlan magassággal. Rajta és a fákon kívül nem volt ott semmi. Kereste a fényt, amely az út közepén magára hagyta. Semmi híre se volt róla.
Hirtelen fény gyűlt a távolban és ő futva indult meg felé. Valami furát kezdett érezni. Valami nem volt az igazi. „Igen… A fény színe”- gondolta – „Ez nem az a szín.” Megállt nem futott tovább. A fény közelebb jött. Lebegve megtorpant előtte. – Miért nem követsz? – kérdezte. – Nem téged kereslek.- hangzott a fiú válasza. A fény remegni kezdett, majd villant egyet és hamuként hullt alá. A pernye, amikor elérte a földet izzani kezdet. Az izzásból egy lány alakja formálódott ki. Megállt a fiúval szemben. – Megértelek. -mondta – Akkor én is megyek. Ha nem lehetek a fényed, akkor nem leszek tündér többé, csak tévelygő lélek, aki szintén örökkön keres.
Megfordult és elfutott a sűrű fák között. Sírása sokáig visszhangzott a fiút körülvevő fákon. A fiú csak állt tovább magában. Fájt neki, hogy megölt egy tündért és teremtett egy bolyongó lelket. Tétován tovább lépdelt az úton. Undorodott tettétől és eldöntötte: Ezek után nem hisz semmilyen fénynek, míg nem lesz bizonyos, hogy az az ő fénye…