kedd, szeptember 22, 2009

Jutka számára, mert keresett. :-)

Félpercesek

Gerbera

Nos, vegyünk egy jelenetet. Egy fiú vár az utcán, kezében virág, mindegy milyen, csak narancssárga legyen, mindig olyat ad. Jön a lány… Ááá, nem jó. Sablonos. Vessük el! Újra. A fiú az utcán sétál, előtte ötven méterre virágos, oda tart. Sms. Elolvassa. Megfordul, és látja, mindjárt itt a villamos. Átfut a megállóba, felszáll, a jármű lassan tovadöcög. A srác nézi a boltot róla, ott a kedvenc virága, a favorit színben. „Legyen,” – gondolja – „ legalább előbb láthatom.” Zötyög pár megállót az öreg tátrával, leszáll és rágyújt. Ebben a pillanatban ébred rá, hogy azzal a szál gerberával a bátorsága is ottmaradt.

[cím nélkül]

Jelenet kettő, csak így hívom, tehát: Fekszenek a fűben, beszélgetnek. Az elmúlt napokról, barátokról és közvetve múltjaikról. A fiú igazából nem a témánál jár, de nem is oly távol. A lány arcát nézi, és elvész a részletekben, e barna szempárral nem tud betelni, se az örök mosollyal. Olyan témákról beszélnek, melyeket másokkal ritkán szokott megvitatni, sőt soha. Na jó, ez nem igaz, csak nem felszínesek. Ez picit feszéjezi, bár nem szokása a szorongás (, frászt nem). Legszívesebben mondaná, ami fejében kavarog, és nem fecsegne, de egyszerűen gátolva érzi magát, vagy nem tudja jól megfogalmazni, hisz ezt az érzést rég nem öntötte szavakba. Nagyjából egy éve… Egy éve már, hogy komolyan gondolta. „ Így megy ez.” – kommentálta magában, és figyelte tovább álmainak régóta főszereplő arcát.

Buddhás

Ült a folyóparton, és nézte az árral szembe úszó
rizses tálat. Régóta koplalt már a fák közt. Haja loncsos volt, teste csupa sár, így élt éveken át aszkétaként. Szívta magába a magányt, ezt érezte a helyes útnak. Éhség és önsanyargatás. Már idejét se tudta annak, hogy mikor jött ki utoljára a lombok árnyéka alól, bár voltak, akik hívták, néha meg is indult feléjük, végül elbújt újra. Régen más volt, teljesen. Központi ember, fontoskodó, de megcsömörlött. Viszolygott a közösségtől, szabadulni akart, így került az erdőbe. Mégis, a tálkát figyelve, rájött: „Sem a múlt, sem a jelen nem helyes irány. Kell legyen egy köztes csapás, egy középút, mely erényre vezet.” Nem tudta hol kezdje és hogyan. Eddig csak a végletekben élt, de elindult az úton. Jelenleg is bukdácsol, tántorog, halad.
2009.09.19.

És egy vers, mástól:

Egy szösszenet a svédmagadról
Egyáltalán-Fidula

- Gyere ide.
- Nem megyek.
- Menj el.
- Nem megyek.

(Nem tudom, melyik vagyok, hogy
úgy tulajdonképpen
kettőnk közül
az adott szituációban
melyik lehetek én, meg hogy
egyáltalán
lehet-e esetünkben
adott szituációról beszélni.

Ja, és hogy egyáltalán
tényleg ketten
vagyunk-e,
vagy csak beképzelem
magunkat magamnak.
Egyáltalán.)