Kurt Vonnegut - Isten hozott a majomházban

Peter Grocker tehát, az egész Cape Codot magába foglaló Barnstable County seriffje, egy szép májusi délután belépett a hyannisi Szövetségi Közérdekű Öngyilkos-szalon ajtaján, s közölte a két öles termetű kisasszonnyal, hogy nem kell megijedniük, de a hírhedt Senkiházi Billy, a Költő minden valószínűség szerint útban van Cape Cod felé.
Senkiházinak az minősült, aki nem volt hajlandó napjában háromszor bevenni az erkölcsi születésszabályozó tablettát. Ezért 10 000 dollár pénzbírság és tízesztendei börtönbüntetés járt.
Ez abban az időben történt, mikor a Föld lakossága elérte a tizenhétmilliárd főt. Ennyi és ekkora emlős sok egy ilyen pici bolygóra. Az emberek majd olyan szorosan voltak, mint a málna húsos kis gömböcskéi.
A világkormány tehát két irányból is támadást intézett a túlnépesedés ellen. Egyrészt a közérdekű öngyilkosságokat igyekezett előmozdítani - az embernek ehhez mindössze a szomszéd Öngyilkos-szalonba kellett elmennie, s megkérni egy Kisasszonyt, hogy fájdalommentesen ölje meg, míg a szundigondolán heverészik, másrészt meg bevezette a kötelező erkölcsi születésszabályozást.
A seriff elmondta a két Kisasszonynak - mindkettő csinos, határozott s roppant értelmes lány volt, hogy útakadályokat állítottak fel, s házról házra végigkutatták a várost, hogy Billyt, a Költőt kézre kerítsék.
A baj csak az, hogy a rendőrségnek nincs róla hiteles személyleírása. Mindössze néhány ember látta és ismerte, csupa nő, s még véletlenül sem írták le agyformán a magasságát, haja színét, hangját, testsúlyát, bőre színét.
- Azt hiszem, mondanom sem kell, lányok-folytatta a seriff-, hogy minden Senkiházi roppant érzékeny deréktól lefelé. Ha Billy, a Költő valahogy idekeveredik, s megpróbál bajt keverni, egy jó helyen alkalmazott rúgás csodát művelhet.
Arra a tényre utalt, hogy az erkölcsi születésszabályozó tablettáktól - amelyek a születésszabályozás egyetlen törvényes eszközéül szolgáltak - deréktól lefelé elzsibbadt az ember.
A férfiak java része állította, hogy úgy érzi, deréktól lefelé vasból van vagy balsafából. A nők meg, hogy nedves vattából. A tabletta olyan hatásos volt, hogy aki bevette, annak nyugodtan be lehetett kötni a szemét, föl lehetett szólítani, hogy mondja el az Emberi Jogok Törvényét, s közben jól bele lehetett rúgni, egy szótagot el nem tévesztett.
A tabletta azért volt erkölcsi, mert nem érintette az ember nemző- vagy fogamzóképességét, hisz az természetellenes lett volna és erkölcstelen. A tabletta mindössze a testi érintkezés örömét vette el, de azt teljesen.
A tudomány és az erkölcs tehát agymásra talált.
A hyannisi két Kisasszonyt Nancy McLuhannek és Mary Kraftnak hívták. Nancy vörösesszőke volt, Mary gesztenyebarna. Egyenruhájuk: fehér ajakrúzs, erősen kikészített szem, bíborvörös trikóruha, alatta semmi, fekete bőrcsizma. A szalon kicsi volt - mindössze hat fülke. De igazán jó héten, mint mondjuk karácsony előtt, akár hatvan embert is jobblétre szenderíthettek. Injekciós tűvel.
-- A lényeg az, lányok -- mondta Crocker seriff -, hogy szilárdan kezünkben tartjuk a helyzetet. Tehát ti nyugodtan végezhetitek a dolgotokat.
- Nem felejtett ki semmit a lényegből? - kérdezte Nancy.
- Nem értem.
- Mintha azt nem mondta volna, hogy Billy egyenesen mifelénk tart. A seriff jámbor-ügyetlenül megvonta a vállát.
- Hát azt az ember sose tudhatja.
- Arra gondolok, amit Billyről mindenki tud: hogy a Közérdekű Öngyilkos-szalonok Kisasszonyaira utazik. - Nancy szűz volt. Minden Kisasszony szűz volt. Ezenkívül kötelesek voltak elvégezni a pszichológiát és elsajátítani a betegápolást. És teltnek kellett lenniük, pirospozsgásnak. S legalább hat láb magasnak.
Mert Amerika sok szempontból megváltozott, de a méterrendszert nem vezette be. Nancy McLuhant bosszantotta, hogy a seriff merő kíméletből el akarta hallgatni előlük a teljes igazságot Billyről, a Költőről - mintha bizony elvesztenék a fejüket, ha hallják. Ezt meg is mondta a seriffnek kereken.
- Mit gondol, meddig maradna meg az ember a KÖSZ-ben - ezen a Közérdekű Öngyilkos Szolgálatot értette -, ha az árnyékától is megrémülne?
A seriff behúzta a nyakát.
- Hát nem soká, azt hiszem.
- De nem ám! - mondta Nancy, közelebb lépett hozzá, s megmutatta neki karatéütésre emelt tenyere égét. Minden Kisasszony értett a dzsudóhoz és a karatéhoz. - Ha érdekli, hogy mennyire vagyunk gyámoltalanok. csak jöjjön közelebb, és tegyen úgy, mintha maga lenne Billy, a Költő.
A seriffnek ajkára fagyott a mosoly, és megrázta a fejét.
- Inkább nem.
- Hát azért! - mondta Nancy, és hátat fordított neki. Mary kacagott.
- Nehogy azt higgye, hogy meg vagyunk ijedve: dühösek vagyunk. Sőt még csak
dühösek sem. Nem éri meg. Csak bosszant a dolog. Hát nem bosszantó, hogy ilyen messzire eljön, ekkora felhajtás van körülötte, csak hogy… - Elharapta a szót. - Képtelenség!
- Én nem is annyira rá haragszom, mint inkább a nőkre, akik hagyják, hogy ezt tegye velük - mondta Mary -, hagyják, aztán nem mondják el a rendőrségnek, hogy milyen. S még hogy ezek Kisasszonyok!
- Így jár, aki nem fejleszti a karatetudását - szögezte le Nancy.

De nemcsak Billyt, a Költőt vonzották a Kisasszonyok az Öngyilkos-szalonokba. Minden más senkiházit. Merthogy ők nem szedtek semmit, a fejük majd szétrobbant a sexőrülettől, és azt hitték, hogy a Kisasszonyok fehér rúzsa, kifestett szeme, trikóruhája és csizmája mind szerelmet liheg.
Az igazság persze az, hogy a Kisasszonyok legkisebb gondja is nagyobb volt annál. - Ha Billy a szokott módszerét követi - magyarázta a seriff -, akkor először kitanulmányozza a szokásaitokat és a szomszédságot. Aztán kiszúrja kettőtök közül az egyiket, s egy mocskos verset küld neki postán.
- Elbűvölő! - biggyesztette az ajkát Nancy.
- De arra is volt már eset, hogy telefonon hívott föl valakit.
- Micsoda bátorság! - mondta Nancy. A seriff válla fölött látta, hogy jön a postás. Nancy egyik fülkéje fölött kigyulladt a kék fény. A vendég akart valamit. Más fülkében nem is volt senki.
A seriff megkérdezte, hogy az a vendég a fülkében nem lehet-e Billy, a Költő, de Nancy megnyugtatta:
- Ha az, a két ujjammal kitöröm a nyakát.
- Amolyan Zsigapapa - mondta Mary, aki maga is látta. Zsigapapának hívtak minden olyan szenilis, ravaszdi, öreg muksót, aki órák hosszat csak csűrte-csavarta a szót, tréfált, és az emlékein kérődzött, míg megengedte, hogy a Kisasszony jobblétre szenderítse. Nancy fölsóhajtott.
- Már két órája mást se csinálunk, csak azt próbáljuk eldönteni, hogy mi legyen a búcsúvacsora.
Aztán bejött a postás. Egyetlen levelet hozott. Nancynek címezték, törött hegyű ceruzával. Nancy izzott a haragtól és az undortól, ahogy fölbontotta, mert tudta, hogy az Billy mocskos küldeménye.
Eltalálta. A boríték egy verset rejtett. Nem is eredetit; egy régi dalocska volt, amely teljesen értelmét vesztette, mióta bevezették a kötelező erkölcsi születésszabályozást. Ezt is törött hegyű ceruzával írták, s így szólt:

Sétálunk, sétálunk,
egy kis dombra lecsücsülünk,
egy kis gallyba beleülünk,
csüccs…

Mikor Nancy bement a fülkébe, hogy megnézze, mit akar a vendég, Zsigapapa a mentazöld szundigondolán heverészett, amelyen már százak és százak szenderültek el békésen az évek során. A szomszéd önki étlapját tanulmányozta, s közben az ujjával verte a ritmust zeneszóra, amely a citromsárga falról, a hangszóróból áradt. A fal festett salakpanel volt. Rajta egyetlen nagy franciaablak. Rácsos.
Minden Közérdekű Öngyilkos-szalon szomszédságában volt egy önki. S minden önkiszolgáló étterem szomszédságában volt egy öngyi. Az önkinek narancssárga teteje volt, az öngyinek vörös, de mindkettő az államé. Gyakorlatilag állami volt minden.
Mint ahogy gyakorlatilag minden automatikus. Nancynek, Marynek, a seriffnek szerencséje volt, hogy jutott nekik állás. Mert a legtöbb embernek nem. Az átlagpolgár egész nap otthon tengett-lengett, nézte a tévét, ami szintén állami volt. És a tévé negyedóránként felszólította, hogy szavazzon okosan, fogyasszon okosan, imádkozzék a maga választotta templomban, szeresse felebarátait, engedelmeskedjék a törvénynek - vagy látogasson el a legközelebbi Közérdekű Öngyilkos-szalonba, s tapasztalja meg személyesen, milyen megértők és kedvesek a Kisasszonyok.
Ez a Zsigapapa valósággal ritkaság volt, mert lerítt róla a vénség, kopasz volt, reszketeg, foltos kezű. A legtöbb ember huszonkét éveset mutatott, hála az antikot-injekcióknak, amiből évente kettő járt. Az a puszta tény, hogy az öreg muksó öregnek látszott, egymagában is azt bizonyította, hogy mire az antikot-injekciókat fölfedezték, már rég elszállt az ifjúsága édes madara.
- Na, eldöntöttük végre, hogy mi legyen a búcsúvacsora? - kérdezte Nancy. Még maga is kihallotta a hangjából a bosszúságot; hiába, fölizgatta Billy, a Költő, s nagyon unta már az öreget. De elszégyellte magát, mert ez nem illett a szakmájához. -~ töltött borjúszegy nagyon finom.
Az öregember fölszegte a fejét. A második gyermekkor ravasz mohóságával sikerült Nancyt szakmájához nem illő mulasztáson, barátságtalanságon rajtakapnia, most hát meg akarta büntetni érte.
- Hallja, nem valami kedves! Azt hittem, hogy maguk itt mind kedvesek. Azt hittem, ez kellemes hely, hogy jó idejönni.
- Ne haragudjon - mondta Nancy. - Ha nem voltam kedves, az nem maga miatt volt. - Azt hittem, un már.
- Ugyan, ugyan - mondta Nancy vidáman -, hogy gondol ilyet! Hisz igazán annyi érdekeset mesél. - A Zsigapapa többek közt azt is elmesélte, hogy személyesen ismerte J. Edgar Nationt, a Grand Rapids-i drogistát, az erkölcsi születésszabályozás atyját.
- Akkor legalább csináljon úgy, mintha érdekelné - mondta. Simán megengedhette magának, hogy pimaszkodjék. Mert tény, hogy bármikor elmehetett, amikor csak kedve szottyant, egészen addig, míg a tűt nem kérte. S a tűt neki kellett kérnie. Ez volt a szabály.
Nancy s a többi Kisasszony művészete viszont arra irányult, hogy az önkéntes ne menjen el, hogy rábeszéléssel, hízelkedéssel, lépésről lépésre végigsegítsék az úton. Nancy hát kénytelen volt leülni a fülkében, s úgy tenni, mintha csodálkozva hallgatná az öregember hosszú lére eresztett történetét, amelyet mindenki ismert, arról, hegy J. Edgar Nation hogyan kísérletezett az erkölcsi születésszabályozással.
- Még csak nem is álmodta, hogy a tablettáit valamikor majd emberek is szedik mondta Zsigapapa. - Mindössze arról álmodozott, hogy szeméremre tanítsa a Grand Rapids-i Állatkert majomházának majmait. Ezt tudta? - kérdezte szigorúan.
- Nem. Nem is sejtettem. Nagyon érdekes.
- S egyszer húsvétkor a tizenegy gyerekével elment a templomba. Gyönyörű, tiszta idő volt, és az istentisztelet is nagyon szép, és elhatározták, hogy kimennek sétálni az állatkertbe, és valósággal a mennyekben érezték magukat.
- Hát ilyet! - A jelenet egy színdarabból származott, amelyet minden húsvétkor bemutatott a tévé.
Zsigapapa ezután magát is beleköltötte a jelenetbe; elcsevegett a Nation családdal, mielőtt odaértek volna a majomházhoz.
- Jó reggelt, Mr. Howard. Ilyenkor, húsvét reggel valósággal újjászületik az ember, megtisztul az Úr szándéka szerint.
- Bizony. - Nancy a párnázott ajtón át is hallotta, hogy makacsul, halkan szól a telefon.
- Akkor együtt bementünk a majomházba, és mit gondol, mit láttunk?
- El sem tudom képzelni! - Valaki fölvette a kagylót.
- Egy majmot, amint épp illetlenkedett!
- Ugyan!
- Igen-igen! És J. Edgar Nation úgy elkeseredett, hogy egyenesen hazament, és neki
fogott a tablettáját kidolgozni, mert szerette volna, ha tavasszal a majmok már olyan illedelmesek, hogy egy keresztény család nyugodtan megnézhesse őket.
Kopogtattak az ajtón.
- Tessék? - kérdezte Nancy.
- Nancy - szólt be Mary. - Telefon.
Mikor Nancy a fülkéből kijött, látta, hogy a seriffet rázza a jóízű rendőrkacaj. A telefont ugyanis lehallgatták az önkiben elbújt nyomozók. A seriff szentül meg volt győződve, hogy Billy az. A hívószámot már kinyomozták. A rendőrök már útban is voltak, hogy elkapják.
- Beszéltesse, csak beszéltesse - suttogta a seriff Nancynek, s úgy nyomta kezébe a kagylót, mintha színarany lenne.
- Tessék? - szólt bele Nancy.
- Nancy McLuhan? - kérdezte egy férfihang. Elváltoztatott hang volt. Mintha zsebkendőbe beszélt volna. - Egy közös barátunk nevében hívom.
- Ó!
- Megkért, hogy adjak át magának egy üzenetet.
- Értem.
- Egy vers az.
- Kedves.
- Hallja?
- Hallom. - Nancy a férfihangon is áthallotta a rendőrautók szirénáját.
Bizonyára a telefonáló is hallotta a szirénákat, de nyugodtan végigmondta a verset. Így hangzott:

Fürdővízbe
Jergens-féle fenyősó:
garantált az egyszemélyes
népesség-
explozió!

Elkapták. Nancy az egészet végighallgatta: a dobogást, dulakodást, kiabálást.
Már annyira fölbuzdult, hogy miután a kagylót letette, levertséget érzett. Bátor teste fölkészüli a harcra, s a harc elmaradt.
A seriff kirontott az öngyi-szalonból; rohant hanyatt-homlok, hogy tanúja legyen a hírhedt bűnöző lefülelésének; annyira sietett, hogy észre se vette, mikor a papírköteg kihullott az esőköpenye zsebéből.
Mary fölvette s utána kiabált. A seriff egy pillanatra megállt, azt mondta, az már úgyse érdekes, és megkérdezte, nincs-e kedve Marynek vele jönni. A két lány gyors megbeszélést tartott, Nancy biztatta Maryt, hogy csak menjen, őt amúgy sem érdekli Billy. Mary hát elment, s a papírokat közömbösen Nancy kezébe nyomta.
Billy verseinek fotókópiái voltak, csupa olyan versé, amit Öngyi-kisasszonyoknak küldözgetett. Nancy elolvasta a legfelsőt. A születésszabályozó tabletták egy fura mellékhatására utalt: nemcsak hogy elzsibbasztották az ember altestét, hanem kékre festették a vizeletét is.
A vers címe: Egy valakiházi az Öngyi-kisasszonyhoz. Így hangzott:

Nem szántok és vetek, szőni se szövök,
tablettának hála,
nem is bűnözök,
szeretem a sokaságot, zajt és büdöset,
s hogy ha éppen rám jön,
kéket pisilek;
narancstető alatt készételt eszem,
haladok a korral,
s megjön az eszem;
vár engem a szomszéd ház, a vörös tetejű,
s odabenn az
öngyi-angyal, ki csupa derű.
Bíborvörös szűz Kisasszony, halálsorozó,
amit gyászolsz, ég-kék eső
s nem - bibeporozó.

- Még sose hallotta ezt a történetet? Arról, hogy J. Edgar Nation hogyan találta fel az erkölcsi születésszabályozást? - érdeklődött az öreg muksó; csúf, recsegős hangja volt.
- Soha - hazudta szemrebbenés nélkül Nancy.
- Érdekes. Azt hittem, mindenki ismeri.
- Én most hallom először.
- Hogy a majomházban mikor ért el eredményt, azt nem lehet tudni, mert a kérdés a Michigani Fellebbviteli Bíróság elé került. Időközben ugyanis válságba jutott az Egyesült Nemzetek Szervezete. Akik a tudományra esküdtek, azt mondták, az emberiségnek nem szabad tovább szaporodnia; akik az erkölcsre, kötötték az ebet a karóhoz, hogy a társadalom összeomlik, ha az emberek nemi élete csak a kéjt szolgálja.
Az öreg muksó közben leszállt a szundigondoláról, odament az ablakhoz, s a roló két léce közt kikukucskált. Odakint nem sok látnivaló akadt. A kilátást eltakarta annak a hét méter magas álhőmérőnek a hátoldala; amelynek fokbeosztása az utca felé nézett. A Föld lakosságát tüntette fel, egy fok egymilliárd embert jelentett. Higanyszála átlátszó vörös műanyag volt. Azt mutatta, pillanatnyilag épp hány ember él a Földön. A számok zérótól húszig terjedtek, s valahol nagyon lenn, fekete nyíl jelezte, hogy a tudósok szerint hánynak kéne élnie.
A lenyugvó nap fénye a vörös műanyagszálon és a roló résén át épp az öreg muksó arcára esett, s így vörös és fekete csíkok váltakoztak rajta.
- Mondja - szólalt meg az öreg -, ha meghalok, mennyivel megy lejjebb a hőmérő? Egy lábnyival?
- Nem.
- Egy hüvelyknyivel?
- Nem egészen.
- De maga tudja, hogy mennyivel, ugye? - kérdezte az öreg, és Nancy szemébe nézett. Szeméből és hangjából egyszerre minden szenilitás eltűnt. - Egy hüvelyk a hőmérőn 83 333 embert jelent. Ezt tudta, igen?
- Hát… igaz - mondta Nancy. - De szerintem nem így kell ezt nézni.
Az öreg muksó nem kérdezte, szerinte hogy kell. Inkább a maga gondolatát fejezte be. - Akkor mondok még valamit, ami igaz: én Billy vagyok, a Költő, és maga nagyon jóképű nő.
Hangtompítós revolvert rántott elő az övéből. Másik kezével meg lehúzta fejéről a gumiparókát, amitől kopasznak s a homloka ráncosnak látszott. Így ő is huszonkettőt mutatott. - Ha ezen túl leszünk, a rendőrséget érdekelni fogja a személyleírásom-mondta epésen mosolyogva. - Csak hogy pontosan meg tudja mondani, mert meglepő, hogy hány nő nem tudja!

Kicsi vagyok,
kék szemű,
hajam vállig ér:
férfi-manó
csupa tűz
- s ha a nőknek hinni lehet -
majd szétvet a vér.

Billy vagy arasznyival volt alacsonyabb, mint Nancy. S Nancy vagy húsz kilóval nehezebb nála. Közölte is Billyvel, hogy kár a gőzért, de tévedett. Mert Billy már az éjjel kinyitotta az ablakrács lakatját, s most revolverrel kényszerítette Nancyt, hogy lépjen ki az utcára, s a roppant álhőmérő mögött ereszkedjék le a máshonnét láthatatlan csatornanyíláson.
A nyitás Hyannis egyik szennyvízcsatornájára nyílt. Billy tudta, hova készül. Zseblámpája volt és térképe. Nancy kénytelen volt előtte menni a keskeny oldalpárkányon, gúnyosan imbolygó árnyéka nyomában. Megpróbálta kiszámítani, hogy a fenti világhoz viszonyítva pontosan hol járhatnak. Az önki volt a kiindulópontja; hallotta fentről a zajokat. A gépezet, amely az ételt megfőzte és kiszolgálta, hangtalanul működött. De hogy a vendégek otthon érezzék magukat, a tervezők gondoskodtak a konyhai hanghatásokról. Ezeket hallotta Nancy - magnóra fölvett evőeszköz- és tányércsörgést, mély hangú néger és Puerto Rico-i nevetést.
De utóbb már fogalma se volt, merre járnak. Billy nemigen szólalt meg, legfeljebb annyit, hogy: "Jobbra! - Balra! - Vagy: - Ne próbálkozz semmi bolondsággal, Junó, mert szétloccsantom, azt a nagy krumplifejedet!"
Csak egyszer folyt köztük valami beszélgetésféle. Billy kezdte, és Billy is fejezte be. - Hogy egy lány, akinek ilyen medencéje van, minek kereskedik halállal? - kérdezte a háta mögött.
Nancy merészen megállt.
- Erre meg tudom adni a választ - mondta. Bízott benne, hogy majd olyan választ ad neki, hogy attól kódul.
De Billy csak taszított rajta egyet, és megfenyegette, hogy szétloccsantja azt a nagy krumplifejét.
- Szóval még csak hallani se akarja, hogy mit mondok - ugratta. - Fél meghallgatni, mi?
- Sose hallgatok egy nőre, amíg a tabletta hatása tart - acsargott Billy. Szóval ez jár a fejében; legalább nyolc óra hosszat rabságban akarja tartani. Hisz a tabletta hatása addig tart.
- Elég ostoba szabály.
- A nő nem nő, amíg a tabletta hatása el nem múlik.
- Szóval úgy bánik egy nővel, mintha nem is ember lenne, hanem élettelen tárgy.
- Hála a tablettának - mondta Billy.

Hyannis alatt, amelyet négyszázezer lélek, azaz négyszázezer húsos magocska lakott, nyolcvanmérföldnyi szennyvízcsatorna húzódott. Nancy hamarosan elvesztette lenn az időérzékét. Mikor Billy közölte, hogy megérkeztek, úgy érezte, egy év telt el azóta; hogy elindultak.
Belecsípett a combjába, hogy e hátborzongató érzést ellenőrizze, s megnézze, teste kémiai órája mit mutat. Még érzéketlen volt.
Billy ráparancsolt, hogy másszon fel a nedves falba erősített vaslétrán. Fölülről sápkóros fény hullott be a kör alakú nyíláson. Ez holdvilágnak bizonyult, egy hatalmas, sokszögű műanyag kupolán szűrődött át. Nancynek nem kellett föltennie az elraboltak hagyományos kérdését, hogy: "Hol vagyok?" - a Cape Codon csak egy ilyen kupola volt, Hyannis Portban, s az az ősi Kennedy-birtokot födte.
Múzeum céljára szolgált; azt mutatta be, milyen életet éltek a régi, dinamikusabb időkben. A múzeum zárva volt, csak nyáron nyitották meg a látogatók előtt.
A csatornanyílás, amelyen Nancy és Billy kimászott, nagy, zöld betonfelületre nyílt.
A zöld beton azt mutatta, hol volt a Kennedyék kertje. A zöld betonkertben, az ősi faházakkal szemben annak a tizennégy Kennedynek a szobra állt, aki az Egyesült Államok és a világ elnöke volt. A tizennégy szobor rögbit játszott.
A világ elnöke Nancy elrablásának idején történetesen épp egy ex Öngyi-kisasszony volt, Kennedy-"mama". Az ő szobra sose száll be a sajátos rögbi meccsbe, az biztos. Mert bár a neve szerint kétségkívül az, mégse volt amolyan igazi Kennedy. Nem volt stílusa, általában közönségesnek vélték. A dolgozószobája falán fölirat hirdette:
NE LÉGY HÜLYE, HOGY DOLGOZZ,
ITT AKKOR IS JÓL ÉRZED MAGAD!
Egy másik:
INKÁBB TÖRD A FEJED!
A harmadik:
EGYSZER MAJD CSAK MINDEN MEGOLDÓDIK!
A Tadzs Mahalban volt a dolgozószobája.

Amíg a Kennedy-múzeumba meg nem érkezett, Nancy McLuhan szentül meg volt győződve, hogy előbb-utóbb alkalma nyílik kitörnie a keszeg kis Billy nyakát, vagy épp agyonlőnie a saját revolverével. Csöppet se bánta volna. Undorítóbbat, mint egy fölgerjedt férfi, elképzelni se tudott.
Nem sajnálatból tett le a tervéről, fölfedezte, hogy Billynek egész bandája van. Vagy nyolcan állták körül a csatornanyílást, férfiak, nők vegyesen, álarcként fejükre húzott harisnyával. S Nancyt épp a nők fogták le s intették nyugalomra. Legalább olyan termetesek voltak, mint Nancy, s úgy fogták, hogy ha kell, pokoli mód fájjon.
Nancy behunyta a szemét, de akarva, nem akarva, akkor is levonta a nyilvánvaló következtetést: e perverz nők mind KÖSZ-nővérek. S ettől annyira kiborult, hogy hangosan, keserűen föltette nekik a kérdést:
- Hogy tudtátok ilyen rútul megszegni az eskütöket?! Olyat kapott, hogy kétrét görbedt, s kicsordult a könnye.
Mikor fölegyenesedett, bőven lett volna mit mondania, de inkább befogta a száját. Némán töprengett, mi vihette rá ezeket a volt Kisasszonyokat, hogy az emberi illendőség minden szabályával szembeforduljanak. A senkiháziság ezt önmagában nem magyarázza meg. Bizonyára megétették őket.
Nancy gondolatban végigment mindazokon a szörnyű kábítószereken, amelyekről az iskolában tanult, s végül kikötött a legszörnyűbbnél. E kábítószer oly erős - magyarázták Nancynek a tanárai -, hogy elég egyetlen pohárral elfogyasztani belőle, s még a deréktól lefelé elzsibbasztott ember is képes többször egymás után örömét lelni. Igen, csak ez lehet a magyarázat: a férfiak, s valószínűleg a nők is, gint ihattak.

Sietve betuszkolták Nancyt a középső faház ajtaján. Bent ugyanolyan sötét volt, mint másutt, s Nancy hallotta, hogy a férfiak beszámolnak Billynek a történtekról. S e hírekből Nancy egy icipici reményt merített. Lehet, hogy útban a segítség.
A banditának, aki azt a disznóságot telefonálta, sikerült a rendőrséget abba a hitbe ringatnia, hogy Billyt, a Költőt kerítette kézre, s ez ugyancsak rossz volt Nancynek. A rendőrség még nem tudja, hogy Nancy eltűnt, közölték Billyvel, s táviratot küldtek Mary Kraftnak Nancy nevében, hogy sürgős családi ügyben New Yorkba utazott.
S itt csillant fel Nancyben némi remény: Mary egy szót se fog elhinni a táviratból. Mary tudta, hogy Nancynek nincs rokona New Yorkban. A város hatvanhárommillió lakosa közül egyetlenegy sem.
A banda kiiktatta a múzeum riasztóberendezését. Elvagdosták azokat a láncokat és köteleket is, amelyek az értékes holmikat védték a látogatóktól. Nem volt titok, hogy ki és mivel vagdosta el. Az egyik férfi kezében irdatlan vágóollót látott.
Nancyt fölkísérték az emeletre, egy volt cselédszobába. A férfi a vágóollóval elvagdosta a keskeny ágyat körülvevő kötelet. Aztán ágyba dugták, két férfi lefogta, s egy nő belenyomott egy jókora injekciót.
Billy, a Költő eltűnt.
Nancy feje egyre jobban nehezedett. A nő, akitől az injekciót kapta, megkérdezte: - Hány éves vagy, angyalom?
Nancy eltökélte, hogy nem felel, de a szer elgyöngítette, s megbénult az akarata. - Hatvanhárom - suttogta.
- És milyen érzés hatvanhárom évesen szűznek lenni?
Nancy mintha bársonyködben hallotta volna a saját válaszát. Meglepte, hogy mit mond, legszívesebben tiltakozott volna ellene, mintha a válasz nem is tőle származnék. - ízetlen - mondta. Majd néhány másodperc múltán, mintha gombóc lenne a torkában megkérdezte:
- Mi volt a tűben?
- Hogy mi volt, angyalkám? Nos, angyalkám, igazságszérum.

Mire Nancy fölébredt, már eltűnt a hold, de változatlanul sötét volt még. A szobában egyetlen gyertya égett, s vetett rebegő árnyékokat. Nancy életében nem látott még gyertyát.
Álmában szúnyogokkal és méhekkel hadakozott. Arra ébredt. Pedig a szúnyogok és méhek már rég kihaltak. A madarak is. De Nancy azt álmodta, hogy deréktól lefelé milliónyi rovar nyüzsög körülötte. Nem csípték meg. Csak jólesően csiklandozták. Nancy már Senkiházi volt.
Megint elnyomta az álom. Mikor újra fölébredt, három nő egy fürdőszobába vezette. A harisnya-álarcot most se vették le. A fürdőszobából még nem szellőzött ki a más fürdőjének a gőze. A padlón ott látta valaki más talpa nyomát, s a levegő fenyőfürdősótól illatozott.
Miközben megfürdették, beillatosították, s fehér hálóköntöst híztak rá, visszatért az akaratereje, s már gondolkodni is tudott. Mikor a nők hátraléptek, hogy megcsodálják, halkan megszólalt:
- Lehet, hogy már magam is Senkiházi vagyok. De ez nem jelenti azt, hogy úgy is gondolkodnék vagy úgy is viselkednék, mint azok.
Senki se mondott ellent neki.

Nancyt lekísérték a földszintre, majd ki a házból. Azt várta, hogy megint lekergetik a csatornába. Úgy illenék Billyhez és a helyzethez - gondolta -, lenn, a csatornában.
De ehelyett átkísérték a zöld betonon, ahol valamikor gyep volt, aztán át a sárga betonon, a valamikor föveny helyén, ki a kék betonra, az öböl helyére. A néhai Kennedyek huszonhat jachtja állt ott, vízvonalig cementbe ágyazva. A legősibb mind közül a Martin volt, Joseph P. Kennedyé. Arra kalauzolták föl Nancyt.
Hajnalodori. Minthogy a Kennedy-múzeum körül csupa magas ház épült, a kupola alatti kis mikrokozmosz csak jó egy órával később kapott közvetlenül napot.
Nancyt egész a Martin elülső kabinjának lejáratáig kísérték. A nők némán mutatták, hogy az utolsó öt lépést már magában kell megtennie.
Nancy egy pillanatra megdermedt, s megdermedtek a nők is. A parancsnoki hídon két életnagyságú szobor állt; az egyik, Frank Wirtanené, a Martin kapitányáé, a kormánykeréknél, s mellette a fiáé, a fedélzetmester Charlyé. De ők ügyet se vetettek szegény Nancyra, csak bámultak a szélvédő üvegen át a kék betonóceánra.
Nancy, mezítláb és vékony fehér hálóköntösben, bátran leereszkedett az elülső kabinba. Fenyőillat s gyertyafény fogadta. A lejárat csapóajtaja kattanva bezárult fölötte. Fölindultságában az antik bútorok, a sok mahagóni és ólomkristály közt először észre se vette Billyt, a Költőt. Majd megpillantotta a kabin túlsó végében, háttal az előfedélzet ajtajának. Orosz nyakú vörös selyempizsamát viselt. Selyemmellén tüzet okádó aranysárkány tekergett.
S az orrán, bármilyen kiábrándító, szemüveg ült. Kezében könyv.
Nancy megállt az utolsó előtti lépcsőfokon, s keményen szorította a lépcsőkorlátot. Foga kivillant; ahhoz, hogy innét elmozdítsa, tíz Billy-fajta férfi nem elég.
Kettőjük közt nagy asztal állt. Nancy arra számított, hogy a szobán majd valami nagy ágy uralkodik, tán hattyú forma, de a Martin nappali hajó volt. És a kabin minden, csak kéjlak nem. Körülbelül annyira volt erotikus levegője, mint egy kispolgári ebédlőnek az ohiói Akronban, 1910 körül.
Az asztalon gyertya égett. Mellette két pohár meg jegecvödör állt, benne egy pezsgőspalack. A pezsgő éppoly tilos volt, mint a heroin.
Billy fogta a poharát, fölemelte, szégyenlősen, zavartan rámosolygott.
- Isten hozta!
- Csak eddig és nem tovább.
Billy tudomásul vette.
- Nagyon szép ott.
- Most mit vár, mit mondjak? Hogy maga is döbbenetesen csinos? És hogy másra se vágyom, csak hogy a karjába vessem magam?
- Ha boldoggá akarna tenni, természetesen ezt mondaná - jegyezte meg Billy alázatosan.
- És az én boldogságom?
A kérdés láthatólag zavarba ejtette Billyt. - Nancy… hisz ez az egész azt szolgálja.
- Úgy látszik, a kettőnk elképzelése a boldogságról nem egészen egyezik. - Miért, mit gondol, szerintem mi a boldogság?
- Eszem ágában sincs a karjába vetni magam, mint ahogy eszem ágában sincs meginni azt a mérget, s innét nem mozdulok, csak ha kényszerítenek - mondta Nancy. - Ebből következik, hogy a maga elképzelése a boldogságról nem lehet más, mint hogy nyolc ember leszorít az asztalra, s maga nagy bátran fölhúzott kakasú pisztolyt fog rám… és azt csinál, amit akar. Ha így kell lennie, hívja a barátait, essünk túl rajta!
Így is történt.
Billy nem okozott fájdalmat neki. Kísérteties, hogy milyen orvosi hozzáértéssel fosztotta meg a szüzességétől. S mikor túlestek rajta, sem pimasz nem volt, sem gőgös. Ellenkezőleg, látszott, hogy szörnyűségesen levert.
- Nancy - mondta -, higgye el, ha lett volna rá bármi más mód…
Ő a kővé dermedt arcával s a megaláztatás néma könnyeivel válaszolt.
Billy segítőtársai kihajtottak a falból egy tábori ágyat. Alig volt szélesebb, mint egy könyvespolc, s két lánc tartotta. Nancy hagyta, hogy ráfektessék, s magára hagyják Billyvel, s ha akkora volt is, mint egy ruháskosár a könyvespolcon, szánalmasan kicsinek érezte magát. Szúrós kincstári pokrócot tekertek körébe. De a sarkát már maga húzta a fejére, hogy az arcát alárejtse.
Nancy a neszekből tudta, hogy Billy mit csinál. Nem sokat. Ült az asztalnál, néha fölsóhajtott, szívott egyet az orrán, lapozott. Szivarra gyújtott, s a szivarszag beszivárgott a pokróc alá. Billy mélyen leszívta a szivarfüstöt, s csak köhögött, köhögött makacsul.
Mikor abbahagyta a köhögést, Nancy gyűlölködve kiszólt a pokróc alól:
- Maga olyan erős, egészséges! Nagyszerű lehet ilyen férfiasnak lenni.
Billy csak sóhajtott egyet.
- Én nem vagyok igazi Senkiházi - mondta Nancy. - Utáltam… és utálom ezt az egészet.
Billy szívott egyet az orrán, és lapozott.
- Gondolom, a többi nő mind élvezte… nem tudtak betelni vele.
- Frászt!
Nancy kikandikált a pokróc alól.
- Hogyhogy "frászt"?
- Mind úgy vannak vele, mint maga.
Ez elég volt ahhoz, hogy Nancy fölüljön és rámeredjen. - És a nők, akik a segítségére voltak?
- Mi van velük?
- Velük is úgy bánt, mint velem?
Billy még csak föl se nézett a könyvből.
- Persze.
- Akkor miért nem ölik meg, miért segítenek?
- Mert megértik a dolgot. - Majd szelíden hozzátette: - Hálásak nekem.
Nancy kiugrott az ágyból, odament az asztalhoz, megragadta a szélét, odahajolt Billyhez, és élesen a képébe vágta:
- Hát vegye tudomásul, hogy én nem vagyok az!
- Majd lesz.
- És mit gondol, mi lesz, ami ezt a csodát előidézi?
- Az idő - mondta Billy.
Becsukta a könyvét, fölállt. Nancyt megzavarta a belőle kiáradó erő. Valahogy megint ő volt a helyzet ura.
- Amin maga átesett, Nancy - mondta -, az egy száz évvel ezelőtt élt, szorosra fűzött úrilány jellegzetes nászéjszakája. Akkor még mindenki Senkiházi volt. Csakhogy az ifjú férj nem szorult segítségre, mert az ifiasszony többnyire nem gondolt rá, hogy megölje. A hangulatát tekintve egyébként ugyanez volt a helyzet. Ez a pizsama is a szépapámé, a nászéjszakáján hordta, Niagara Fallsban.
…A naplója szerint a szépanyám végigsírta az éjszakát, és kétszer adta meg magát. De telt az idő, s már maga is boldogan benne volt.
Most Nancyn volt a sor, hogy hallgatással válaszoljon. Megértette a mesét. S megrémült, hogy ilyen könnyen megérti: a gyötrelmes kezdet mind nagyobb és nagyobb élvezetre fordul.
- Maga nagyon is jellegzetes Senkiházi - mondta Billy. - Ha van hozzá bátorsága, hogy végiggondolja a dolgot, majd rádöbben, hogy azért haragszik rám, mert rossz szerető vagyok, s ráadásul muris kis vakarcs. S hogy mostantól fogva akarva-akaratlanul egy magafajta Junóhoz illő férfiról álmodik. És rá is fog találni… szálas lesz, erős és gyöngéd. Mert a Senkiházi-mozgalom rohamléptekkel terjed.
- De… - mondta Nancy, és elharapta a szót. A kelő napot nézte a kabinablakon.
- De?
- De hisz a világ épp a régi Senkiháziak miatt jutott ekkora bajba. Hát nem érti? - könyörgött erőtlenül. - A világ többé nem engedheti meg ezt az örömöt.
- Az örömöt nagyon is - mondta Billy. - Csak a szaporodást nem. - Akkor mire valók a törvények?
- A törvények rosszak - mondta Billy. - Ha visszalapoz a történelemben, majd meglátja, hogy akik legjobban vágytak uralkodni, törvényeket hozni, a törvényeket másra rákényszeríteni, akik mindenkinek pontosan megmondták, hogy mit akar a Mindenható itt a Földön, önmaguknak és a barátaiknak mindig és mindent megbocsátottak. De a hétköznapi férfiak és hétköznapi nők természetes érintkezése mindig is fölháborította és undorította őket.
… Hogy miért, azt nem tudom. Ez is egyike annak a sok kérdésnek, amit szeretném, ha egyszer föltenne valaki a gépeknek. Csak egyet tudok: ez az undor és iszonyat elérte a teljét. Majd mindenki olyan - férfi és nő egyaránt - és úgy is érzi magát, mint a döglött egér, amelyet a macska a szobába hurcol. A hétköznapi ember más érzéki szépet nem lát, csak a nőt, aki majd megöli. A kéj - halál. A csúf és rövid képlet Így fest. Kéj - halál. Quod eret demonstrandum.*
…Szóval érti, Nancy. Azzal töltöttem az éjszakát, s velem együtt többen, hogy a világnak, amelynek sokkal kevesebb öröm jut, mint amennyi kéne, megpróbáljunk visszaadni valami kis ártatlan gyönyörűséget.
Nancy némán, leszegett fejjel ült.
- Megmondjam, hogy mit csinált a szépapám a nászéjszakája reggelén? - kérdezte Billy.
- Nem hiszem, hogy szívesen hallanám. - Nincs benne semmi durva. Sőt…
- Talán épp azért nem.
- Egy verset olvasott fel. -- Billy fölvette a könyvet az asztalról, s kinyitotta. - A naplója azt is elárulja, hogy mi volt ez a vers. S bár mi nem vagyunk férj-feleség, s lehet, hogy hosszú évekig nem találkozunk, szeretném fölolvasni magának ezt a verset, hogy megértse, mennyire szeretem.
- Nagyon kérem, ne. Azt hiszem, nem bírnám ki.
- Jó. Akkor itt hagyom a könyvet, és megjelölöm a vers helyét, hátha később mégis szeretné elolvasni. Így kezdődik:

Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire
csak hatolni bír föl s le s szerteszét
a lelkem, mikor kiröppen a lét
és az eszmény végső egeibe.**

Billy egy kis üvegcsét tett a könyv fedelére.
- Itt hagyom magának ezeket a tablettákat is. Ha egy hónapig szedi, soha többé nem lesz gyereke. De akkor is Senkiházi marad. - És elment. Mind elmentek, csak Nancy maradt.
Mikor Nancy nagy sokára fölemelte a fejét, s ránézett a könyvre meg az üvegcsére, észrevette, hogy az üvegcsén egy címke van. A címkén meg ez állt:
ISTEN HOZOTT A MAJOMHÁZBAN!

Göncz Árpád fordítása