Kötődések...

Tegnap beszéltem a kisebbik nővéremmel. Elmondtam neki, hogy nem kötődöm a családomhoz. Nem érdekelnek a kis bazmegjeik, régóta. Meghallgatom, de ennyi. Erre Ő rám támad (kicsit), hogy miért érzem ezt. Elmondtam. Azóta hülyének tart, hogy miért pont ahoz kötődöm, akit megneveztem. Mondtam neki azért, mert ezt érzem. Csak nála éreztem ezt ebben a büdös életben, senki másnál... Más nem vált ki belőlem semmit, még ha elsőre jól is esik a kényeztetése... De elég egy óra magány, és tudom mi kell, és az általában nem a mellettem ülő személy, de nem is a magányos kóborlás az élet útjain vagy a fák között. Egyedül, csak oda fejlődök, ahonnan jöttem. Vele fejlődtem, Vele erős voltam, Vele nem érdekelt a világ támadása, kivédtem... De most itt állok védtelen. Mindennap egy-két óra, amíg ráveszem magam, hogy meg kellene mozdulni... Minden támadás talál, és nem tudok mit tenni ellenük. Nem látom értelmét a védekezésnek. Őt védem, mert (igen) páran, csak rosszat mondanak róla... Fáj...

Tényleg nem érzek mást... Ezt még két embernek mondtam el. Ők csak elképedtek, és kérdezték miért. Elmondtam. Nem fűztek hozzá semmit, csak annyit: "Ez így rossz,de értelek."


"Én nem az életet választottam. Én valami mást választottam."