Mind of M.

Jutka számára, mert keresett. :-)

2009-09-22T19:09:00.001+02:00

Félpercesek

Gerbera

Nos, vegyünk egy jelenetet. Egy fiú vár az utcán, kezében virág, mindegy milyen, csak narancssárga legyen, mindig olyat ad. Jön a lány… Ááá, nem jó. Sablonos. Vessük el! Újra. A fiú az utcán sétál, előtte ötven méterre virágos, oda tart. Sms. Elolvassa. Megfordul, és látja, mindjárt itt a villamos. Átfut a megállóba, felszáll, a jármű lassan tovadöcög. A srác nézi a boltot róla, ott a kedvenc virága, a favorit színben. „Legyen,” – gondolja – „ legalább előbb láthatom.” Zötyög pár megállót az öreg tátrával, leszáll és rágyújt. Ebben a pillanatban ébred rá, hogy azzal a szál gerberával a bátorsága is ottmaradt.

[cím nélkül]

Jelenet kettő, csak így hívom, tehát: Fekszenek a fűben, beszélgetnek. Az elmúlt napokról, barátokról és közvetve múltjaikról. A fiú igazából nem a témánál jár, de nem is oly távol. A lány arcát nézi, és elvész a részletekben, e barna szempárral nem tud betelni, se az örök mosollyal. Olyan témákról beszélnek, melyeket másokkal ritkán szokott megvitatni, sőt soha. Na jó, ez nem igaz, csak nem felszínesek. Ez picit feszéjezi, bár nem szokása a szorongás (, frászt nem). Legszívesebben mondaná, ami fejében kavarog, és nem fecsegne, de egyszerűen gátolva érzi magát, vagy nem tudja jól megfogalmazni, hisz ezt az érzést rég nem öntötte szavakba. Nagyjából egy éve… Egy éve már, hogy komolyan gondolta. „ Így megy ez.” – kommentálta magában, és figyelte tovább álmainak régóta főszereplő arcát.

Buddhás

Ült a folyóparton, és nézte az árral szembe úszó rizses tálat. Régóta koplalt már a fák közt. Haja loncsos volt, teste csupa sár, így élt éveken át aszkétaként. Szívta magába a magányt, ezt érezte a helyes útnak. Éhség és önsanyargatás. Már idejét se tudta annak, hogy mikor jött ki utoljára a lombok árnyéka alól, bár voltak, akik hívták, néha meg is indult feléjük, végül elbújt újra. Régen más volt, teljesen. Központi ember, fontoskodó, de megcsömörlött. Viszolygott a közösségtől, szabadulni akart, így került az erdőbe. Mégis, a tálkát figyelve, rájött: „Sem a múlt, sem a jelen nem helyes irány. Kell legyen egy köztes csapás, egy középút, mely erényre vezet.” Nem tudta hol kezdje és hogyan. Eddig csak a végletekben élt, de elindult az úton. Jelenleg is bukdácsol, tántorog, halad.

_{2009.09.19.

És egy vers, mástól:}

Egy szösszenet a svédmagadról

Egyáltalán-Fidula

- Gyere ide.
- Nem megyek.
- Menj el.
- Nem megyek.

(Nem tudom, melyik vagyok, hogy
úgy tulajdonképpen
kettőnk közül
az adott szituációban
melyik lehetek én, meg hogy
egyáltalán
lehet-e esetünkben
adott szituációról beszélni.

Ja, és hogy egyáltalán
tényleg ketten
vagyunk-e,
vagy csak beképzelem
magunkat magamnak.
Egyáltalán.)

2009-02-01T18:50:00.000+01:00

Hehe. Ez már tényleg beteg.

Juhász Gyula - Néma válasz

2009-01-18T10:59:00.000+01:00

Ó nézz szemembe, oly alázatos bús,
Mély áhítat ég benne s kutyahűség,
Egy jó szót kéreget, mint néma koldús,
Ki lemondóan várja, hogy elűzzék.

Úgy néz reád, mint az Édenre Ádám,
Melyből kiverték, úgy néz rád e két szem
És várja egy szavad halk biztatását,
Hogy ne engedj így elkárhozni mégsem.

Bús férfi én, akartam porba rogyva
Szemedbe nézni, mint a csillagokba,
Hogy sorsomat olvassam és megértsem.

S te egykedvű derűsen és nyugodtan
Valamit gondolsz és én lenn a porban
Látom, hogyan csukódik be az Éden.

Bertók László - Azért ha egy gyönyörű nővel

2009-01-17T18:13:00.000+01:00

Ha semmit sem vársz tőle (dehogynem vársz), s ha
semmit sem vár tőled(?), mert rusnya vagy, vén vagy,
mert nem vagy az esete, mert piff-puff képtelen vagy
felkelteni a kíváncsiságát, mert… Azért ha egy
gyönyörű nővel találkozol, ha ott áll veled szemben,
ha a szemével, az arcával, a testével (a varázsával?)
elkap, s miként a vadat a csapda, kisbolygót a nagy
(„egeret a macska”?) fogva tart, nem enged, s szenvedsz
(mennybe szállsz, meghalsz, feltámadsz), de neki,
azon túl, hogy elmosolyodik, netán szót vált veled
(nem vált), fogalma sincs róla, hogy amit tesz
(nem tesz), annak van-e, s mekkora a jelentősége,
akkora-e, amekkorát te tulajdonítasz neki (te, akit ő
nem annak lát, néz, aki vagy, s pláne nem annak,
akinek gondolod, érzed(?), képzeled(?) magadat),
vagy semekkora, csak múló zizzenet az egész,
egy vagy az ezer (ezeregy?) közül, aki
megakadt benne, s azonnal megbúbolná, de ezt ő,
még ha valamilyen fokon (talán) tetszik is neki,
(most) nem akarná(?), tehát meglehetősen különbözik
a dolog két vége, s csak a felettetek való(?), a helyzet
(a pillanat) előidézője (teremtője?), akiről (amiről?)
szinte semmit sem tudtok, de akinek (aminek), ha
sajogva (és utólag) belegondolsz, lennie kell, csak ő
tudhat mindent, s lehet, hogy csupán próbára tesz
benneteket, mindenekelőtt téged, hogy van-e (még?)
szemed (képességed, merszed) a szépség (a teljesség?,
a tökély?) felismerésére, az érte való fellángolásra,
küzdelemre (netán halálra), vagy nincs, s persze őt,
a csodálatost is, hogy ki tudja-e váltani benned (még?)
az önkívületet, meg tud-e bolondítani, vagy nem…
Azért ha egy gyönyörű nővel találkozol,
nem hagyhatod ki, hogy tétovázás nélkül (még ha csak
elmosolyodik is, miként a hegyoldal, amikor felhő fut át
a nap előtt), hogy ki ne mondd, a szemébe ne mondd,
hogy meg ne mondd neki, hogy gyönyörű… hogy
gyönyörű vagy… Tartozol vele önmagadnak, aki
eszerint lényegében (szavakban?) ugyanaz vagy még,
s tartozol vele a titoknak (az univerzumnak? a
létezésnek?), aki (amely?) feltehetően bizonyosságot
akar, tudni akarja, hogy jól csinálja-e (csinálod-e),
hogy nem kell-e máris beavatkoznia,
kicserélnie (pusztulni hagynia?, pokolra vetnie?) a mű
(a műve) egyik felét, s újrateremtenie a másikat is?

Hangulatcimkék

2009-01-12T22:04:00.004+01:00

De jó annak...

De jó annak, aki senkit
Nem szeret,
Mosolyoghat örök, fájó
Könny helyett,
Kinek álmát nem zavarja
Semmi sem,
Mert nem tudja, mily nagy kín a
Szerelem!

Énnekem nincs sem éjem, sem
Nappalom,
Temiattad elkerül a
Nyugalom,
De jaj annak, aki nem tud
Szeretni,
Én Istenem, csak tudnálak
Feledni!

Lithvay Viktória

Gyertyám homályosan lobog...

Gyertyám homályosan lobog...
Magam vagyok...
Sétálok föl s alá szobámban...
Szájamban füstölő pipám van...
Multam jelenési lengenek körűlem...
Sétálok, sétálok, s szemlélem
A füst árnyékát a falon,
És a barátságról gondolkodom.

Petőfi Sándor - Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

ESTI FOHÁSZ

Ahova nézek:
csak tennivalót látok.
Szemhéjam, segíts!

Fodor Ákos

HAIKU-APOKRIF

Nevemben: h a r c o l s z ?
olyan, mint ha valaki
azt ordítja: „CSEND!!!"

Fodor Ákos

Örkény örök örömöm

2008-11-17T18:04:00.004+01:00

Engem kemény fából faragtak!
Tudok magamon uralkodni.
Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott a kockán.
– Állatművész vagyok – mondtam.
– Mit tud? – kérdezte az igazgató.
– Madárhangokat utánzok.
– Sajnos – legyintett –, ez kiment a divatból.
– Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjogása? A pacsirta éneke?
– Passzé – mondta unottan az igazgató.
Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.
– A viszontlátásra – mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon.

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s ennek az asszonynak volt két szép fia. Az egyik, az idősebbik, elszegődött egy hajóra, melynek első útja mindjárt a Csendes-óceánra vezetett. Mi történt vele, mi nem, nincs aki megmondja, mert hűlt helye lett a tengereken. A kisebbik otthon maradt. De egyszer, amikor az anyja elküldte cukorért (ami a hetedik ház), nem jött többé haza. Ez megtörtént eset. De a mesékben az özvegyasszonyoknak három fiuk szokott lenni s mindig a harmadik, aki boldogul.

Mindnyájan akarunk egymástól valamit. Csak az öregektől nem akar már senki semmit. De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk.

Paradoxon, hogy épp a modern társadalomban vált mitikus fogalommá a halál, mely pedig az élet szerves része, szükségszerű befejezése, minden emberi munka, alkotás, haladás legfőbb serkentője.

Az iskolának az a feladata, hogy a kérdezést természetes és leküzdhetetlen szokásunkká tegye.

Jut eszembe mi közeleg...

2008-10-20T22:24:00.002+02:00

Nemzeti Ünnep

"Elfújta a lökéshullám"

2008-10-10T01:39:00.000+02:00

Elfújta a lökéshullám.

2008-09-16T11:52:00.000+02:00

Charles Bukowski - Egy majdnem megírt vers

2008-09-14T21:58:00.000+02:00

látom ahogy egy forrásnál iszol, apró,
elkékült kezeidből, nem, a kezed nem apró,
csak kicsi, a forrás Franciaországban,
ahonnan azt a levelet írtad amire
válaszoltam és nem hallottam felőled többé.
azelőtt őrült verseket írtál, bennük
ANGYALOK ÉS ISTEN, mind nagybetűsen, és
híres művészeket ismertél, és legtöbbjük
a szeretőd volt, és visszaírtam, rendben,
előre, lépj be az életükbe, nem vagyok
féltékeny, hiszen sose találkoztunk. voltunk
közel egyszer, New Orleans-ban, fél tömbnyire,
de nem futottunk egymásba. hát mentél a
hírességekkel, és írtál róluk, és, nyilván,
úgy találtad, a hírességeket a hírnevük
érdekli, és nem a gyönyörű lány az ágyukban,
aki megadja nekik, aztán korán ébred, hogy
csupa nagybetűs verseket írjon, bennük
ANGYALOK ÉS ISTEN. tudjuk hogy Isten halott,
megmondták, de téged hallgatva nem voltam
benne biztos. talán a nagybetűk miatt. az
egyik legszebb költőnő voltál, én meg mondtam
a szerkesztőknek, „őt, nyomjátok őt, őrült, de
csodálatos. az övé igazi tűz”. szerettelek,
ahogy férfi a nőt, akit meg sem érintett, csak
ír neki egyre és kis fényképeken őrzi.
szerethettelek volna jobban, egy kis szobában
cigit sodorva míg hallgatom hogyan csurgatsz a
vécén. de ilyen nem volt. szomorúbb levelek
jöttek. szerelmeid megcsaltak. kölyök, írtam,
a szeretőid ilyenek. nem segített. van egy pad,
a tiéd, egy hídnál, a híd meg egy folyó felett,
és ott ülsz minden este és csak siratod a
szerelmeid akik bántottak és elfelejtettek.
válaszoltam, azután csönd. egy barát levelében
az öngyilkosságod, 3 vagy 4 hónappal később.
ha találkozunk, talán elbántam volna veled,
vagy te velem. jobb volt így.

fordította: Mándoki György

Ady Endre : Hunyhat a máglya

2008-09-01T22:18:00.001+02:00

Hunyhat a máglya
Ezek a szomorú, vén szemek
Nem néznek soha másra.

Léda, elűzhetsz:
E vén, hű kutya-szemektől
Sohasem menekülhetsz.

Szerelmi máglya
Fölgyujtja tán újra a véred:
Hiába, mindhiába.

Jönnek a rémek:
Ezek a szomorú, vén szemek
El nem engednek. Néznek.

2008-09-01T10:29:00.000+02:00

Idézetek:

2008-08-15T15:13:00.002+02:00

Hrabal:

Önmagunk megismerésének legáltalánosabb módja a macskajajos állapotban utólag mindig kielemzett részegség.

Márquez

Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd.

URH együttes:

Üres
Fehér
Papírlapokat dobál
A postaládába
Levél
Helyett
Ez vár.

Lermontov:

Vágy, vágy... de mit ér, ha a szív csak eped, csak eped,
s elfutnak az évek, a leggyönyörűbbek!
Szeretni - de kit? Kis időre szeretni mit ér?
Örökre pedig lehetetlen...

Ismeretlen:

A legnehezebb dolog szeretni valakit, hagyni, hogy hibázzon, és ennek ellenére tovább szeretni őt.

V. Hugo:

A szívben tátongó űrt nem lehet egy dugóval elzárni.

Charles Bukowski - For Jane: With All the Love I Had, Which Was Not Enough:

2008-08-15T15:02:00.003+02:00

I pick up the skirt,
I pick up the sparkling beads
in black,
this thing that moved once
around flesh,
and I call God a liar,
I say anything that moved
like that
or knew
my name
could never die
in the common verity of dying,
and I pick
up her lovely
dress,
all her loveliness gone,
and I speak to all the gods,
Jewish gods, Christ-gods,
chips of blinking things,
idols, pills, bread,
fathoms, risks,
knowledgeable surrender,
rats in the gravy of two gone quite mad
without a chance,
hummingbird knowledge, hummingbird chance,
I lean upon this,
I lean on all of this
and I know
her dress upon my arm
but
they will not
give her back to me.

Hm...

2008-06-23T02:28:00.004+02:00

Mostanság nincsen erőm, kedvem lekesedésem írni ide. Mondjuk a többi személyes helyre se. Olvasok és merítek a természetből. Ha kell kerékpáron, vagy a saját két lábon. Tekergek, ha tehetem. Csapongva, kilépek a világból.

Mely oly sokszor megfordul köröttem. Mindig egy témában. Inog.

Örkény István : Arról, hogy mi a groteszk

Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni. Köszönöm.

Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról.

Íme, a világ fejtetőre állt. Férfilábak kalimpálnak a levegőben, visszacsúsznak a nadrágszárak, a s lányok, ó, ezek a lányok, hogy kapkodnak a szoknyájuk után!

Ott egy autó: négy kereke a levegőbe, mintha egy kutya a hasát akarná vakartatni. Egy krizantém: keljfeljancsi, vékony szára az égbe mered, ahogy a fején egyensúlyozza magát. Egy gyorsvonat, amint füstcsóváján tovarobog.

A Belvárosi Plébániatemplom a két tornyán levő két kereszten kevő két villámhárító hegyével érinti csak a földet. És amott egy tábla a kocsma ablakában.

!RÖS TLOPASC NESSIRF

Bent egy dülöngélő vendég - fejjel aláfelé - elhozza sörét a söntésből. A sorrend: lent a hab, rajta a sör, fent a pohár talpa. Egy csöpp nem sok, de annyi se csordul ki.

Tél van? Hát persze! Hiszen felfelé szállingóznak a hópelyhek, és az égbolt jégtükrén lóbálózva iringálnak a korcsolyázó párok. Nem könnyű sport!

Keressünk most már vidámabb látványt. Ímhol egy temetés! Fölhulló hópelyhek közt, fölcsöpögő könnyek fátyolán át végignézhetjük, amint a sírásók két vastag kötélen fölbocsátják a koporsót. A munkatársak, ismerősök, közeli s távoli rokonok, továbbá az özvegy meg a három árva göröngyöt ragadnak, s elkezdik a koporsót hajigálni. Jusson eszünkbe az a szívettépő hang, amikor a sírgödörbe ledobált rögök megdobbannak és szétomlanak, az özvegy sír, jajonganak az árvák... Milyen más érzés fölfelé hajigálni! A koporsót eltalálni mennyivel nehezebb! Először is jó göröngyökre van szükség, mert a porhanyósabbja félúton szétesik. Van hát kapkodás, lótás-futás, taszigálódás a kemény rögökért. És hiába a jó göröngy; a rosszul célzott rög visszahull, és ha eltalál valakit - pláne, ha egy gazdag, előkelő rokont -, kezdődik a vihorászás, a káröröm egészséges kuncogása. De ha minden stimmel - kemény a rög, pontos a célzás, s telibe találja a deszkakoporsót -, megtapsolják a dobót, derűs lélekkel térnek haza, és sokáig emlegetik a nagy telitalálatot, a kedves halottat és ezt a mókás, pompásan sikerült szertartást, melyben nyoma sem volt a képmutatásnak, a tettetett gyásznak, a hazudott részvétnyilvánításnak.

Kérem, szíveskedjenek kiegyenesedni. Amint látják: a világ talpra állt, önök pedig emelt fővel, keserű könnyekkel sirathatják kedves halottaikat.

Újabb kérdéssor, lásd oldalt

2008-05-18T23:36:00.002+02:00

Ezúttal kicsit személyesebb lett, mint az eddigiek.
Várom a válaszokat!
(akár kommentben)

2008-05-16T10:07:00.001+02:00

Hangulat dal, újabb : Besh 'O' Drom - Úgy elmennék

Halgassátok örömmel!

Jön majd egy szavazás is, este.

Szünet után....

2008-04-27T15:31:00.001+02:00

... szavazással jelentkezem.

Mi a kedvenc ételed? Lásd. lö jobb oldalt.

Várom az infókat. :-D Nyehe!

"Tolódás történik"

2008-04-03T12:52:00.000+02:00

Manapság rákaptam a Disneyre és egyéb zenés rajzfilmekre megint, csak nem egy második gyerekkorom lesz?

2008-03-24T00:40:00.005+01:00

Meg a többi...

Ringasd el Magad

2008-03-02T18:13:00.001+01:00

Olykor azt érzem nincsen más, mint amit agyam adni képes. Máskor meg csak pont azt nem veszem figyelembe.

Csak egy kis zene

2008-02-29T10:14:00.000+01:00

Mert jó és hallgani való:

W. Shakespeare: Sok hűhót semmiért /részlet -perlekedés/

2008-02-24T23:05:00.001+01:00

DON PEDRO
Jó signor Leonato, így fogadod a gondot? Mindenki a világon kerülni igyekszik a költséget, te pedig elébe jössz!

LEONATO
Tefenséged képében nem a gond látogat el házunkba. Mert mikor a gond távozik, öröm marad a nyomában. De ha majd tefenséged válik meg tőlünk, bánat köszönt be, és az öröm vonul el.

DON PEDRO
Túlontúl készségesen veszi magára terhét tekegyelmed. - Leányod, ha nem tévedek?

LEONATO
Anyja kitartóan mondogatta, hogy az.

BENEDETTO
Kételkedtél benne, uram, hogy rákérdeztél?

LEONATO
Nem, signor Benedetto - mert tekegyelmed akkoriban még gyermek volt.

DON PEDRO
Ezt megkaptad, Benedetto. Ebből sejthetjük, mire vitted embernyi ember korodban. Meg kell adni: apja lánya a kisasszony! Örülj neki, kisasszonyom: derék apára ütöttél!

BENEDETTO
Ha signor Leonato az apja, akkor - akárhogy üt is rá - nem cserélne vele fejet egész Messináért sem!

BEATRICE
Csodálom, hogy még most is jár a szád, signor Benedetto, mikor senki sem figyel rád.

BENEDETTO
Ni csak, a megtestesült utálat - szoknyában! Hát kegyed még él?

BEATRICE
Elhunyhat-e az utálat, mikor olyan tápot kap, mint signor Benedetto? Hisz maga az imádat is utálatba fordul át uraságod bűvkörében!

BENEDETTO
Úgy látszik, az imádat köpönyegforgató. De annyi bizonyos, hogy - kegyedet kivéve - minden hölgy szeret. Kívánnám, bár volna a mellemben kő szív helyett hő szív - mert, szavamra, engem egy se érdekel.

BEATRICE
Jó szerencse ez a nőkre, mert különben folyton nyaggatná őket egy veszett nőbolond. Hála Istennek - és hideg véremnek -, ebben történetesen megegyezünk. Ha varjút ugat meg a kutyám, azt is szívesebben hallgatom, mint azt, ha férfi szerelmet vall.

BENEDETTO
Isten tartsa meg kegyedet ebben a hajlandóságában, mert így legalább egyik-másik úrfi megmenekül az összekarmolt orca végzetétől.

BEATRICE
A karmolás se csúfíthatná már tovább orcájukat, feltéve, hogy uraságodhoz hasonlítanak.

BENEDETTO
Kiválóan taníthatnád nyelvelni a papagájt.

BEATRICE
Többet ér egy madár az én nyelvemmel, mint egy barom a tiéddel.

BENEDETTO
Bár a paripám volna olyan szilaj és oly kitartó, mint a nyelved! No, Isten hírivel - én végeztem.

BEATRICE
Farol a paripád - mindig ez a vége. Ismerlek én régről!

Gyermekkori emlék

2008-02-20T23:38:00.002+01:00

Ma kutakodtam a youtubeon és rátaláltam a videóra alant. Vicces, régen nagyon szerettem ezt a filmet, bár míg minden gyerek Hercules akart lenni, addig én Philoktétész. Hogy mi lettem végül, nem tudom, de nem is lényeg. Most a dal hangulat vág bele a húsomba.

A kollégával alkotnánk

2008-02-09T15:14:00.000+01:00

A kollégával tegnap azon gondolkoztunk, hogy lassan írunk egy könyvet. Alapja az elmúlt bő év lenne. Címe pedig: Életünk ballépései, avagy a kóbor lovag a betonon csattan

Sok kis apró történet, mondjuk csehországi származású élmények, vagy csak a nyári kóborlások beszélgetései, netán pár apró hívás az éjben, mikor mindketten 'faszkivan' állapotot éltünk. A kolléga a balatoni emigrációban, én pedig kecskeméti kavalkádban. Őszről csak annyi lenne, hogy én miért kerülöm az ADK-t, habár a kolléga ott lakik...
Ilyen és ehhez hasonló történetek lesznek várhatóak.

Ki fizet elő az első példányra?

Vicent Dixon ajánlom

2008-02-09T15:05:00.000+01:00

Vincent Dixon művei itt tekinthetőek meg.

"Amikor bárhová nézel őt látod..."

2008-02-05T23:37:00.000+01:00

Egy kis angol

2008-01-25T15:10:00.000+01:00

RELIGIONS OF THE WORLD

Taoism: Shit Happens.
Hare Krishna: Shit Happens Rama Rama Ding Ding.
Hinduism: This Shit Happened Before.
Islam: If Shit Happens, Take A Hostage.
Zen: What Is The Sound Of Shit Happening?
Buddhism: When Shit Happens, Is It Really Shit?
Confucianism: Confucius Say, "Shit Happens."
7th Day Adventist: Shit Happens On Saturdays.
Protestanism: Shit Won't Happen If I Work Harder.
Catholicism: If Shit Happens, I Deserve It.
Jehovah's Witness: Knock, Knock, "Shit Happens."
Unitarian: What Is This Shit?
Mormon: Shit Happens Again & Again & Again.
Judaism: Why Does This Shit Always Happen To Us?
Rastafarianism: Let's Smoke This Shit.
Southern Baptist: Send Us Money And Shit Won't Happen.
CALVINISM: Shit happens because you don't work hard enough.
HEDONISM: There's nothing like a good shit happening.
MOONIES: Would You Like To Buy Some Shit?
STOICISM: This shit is good for me.
ZOROASTRIANISM: Shit only happens half the time.
CHRISTIAN SCIENCE: Shit is in your mind.
Environmentalism: You produce shit, so you have to eat it.
Socialism: Sorry, we are out of shit today.
Feminism: That's not funny!
Atheism: There is no shit.
Atheism: Can you believe this shit?

Bijou - Tánc

2008-01-24T18:52:00.000+01:00

Maradt még a táncunk után
Pár emlék s egy szép színes álom
Maradnék ha tudnám hogyan
Ha volna még egy dalunk
Ha lenne még egy lassú tánc

Egy éjjel s egy reggeli után
Elindulsz hogy új csoda várjon
De lesz még egy szép délután
Mi úgy lesz majd a miénk
Hogy nem zavar hogy késő már

Még a táncunk után
Pár emlék s egy szép színes álom
Maradnék ha tudnám hogyan
Ha volna még egy dalunk
Ha lenne még egy lassú tánc

Nem vagyok sem ördög, sem angyal
De remélem hogy eljössz elém
Majd felveszem a szép kék kabátom
S így futok majd eléd
Így újra körbejárjuk a várost
És benézünk a felhők mögé
Így keresve a szép régi álmot
Míg elmúlik a varázs
És véget ér a lassú tánc

Keresném az ellopott időt
Maradnék de nincs mire várnom
Elfutnék a kérdés elől
Hogy merre visz az utam
Ha véget ér a lassú tánc

Egy váratlan kaland
Egy táncnál is többet ígérhet
Nevetnék, csak lennék már szabad
Csak múlna el a varázs
És kezdődne egy újabb dal

Nem vagyok sem ördög, sem angyal
De remélem hogy eljössz elém
Majd felveszem a szép kék kabátom
S így futok majd eléd
Így újra körbejárjuk a várost
És benézünk a felhők mögé
Így keresve a szép régi álmot
Míg elmúlik a varázs
És véget ér a lassú tánc

(szöveg: Hártó Szilvia)

Ingeborg Bachmann: Maradj (Bleib)

2008-01-22T23:03:00.000+01:00

A szél elcsendesedve,
Az út végére jár.
Most hullik a kezedbe
Egy könnyű kártyavár.

Mint a térkép, a kártya
mutat minden helyet.
Ránézel a világra,
szavakkal kevered.

Mélyértelműek a partik,
mikbe sorra beszállsz!
Maradj, húzz lapot addig,
míg nyerőt nem találsz!

fordította: Márton László

Pezsgő

2008-01-15T22:59:00.000+01:00

Nemes Nagy Ágnes:Védd meg…

2008-01-13T21:24:00.000+01:00

Védd meg, ha bírod, mondd: megérte,
megérte, mondd, hogy így a jó,
megérte minden kaptató,
a bölcs szándék, törekedés,
a titkos élű, lassú kés,
orv pusztulásra oktató,
mondd, mondd, hogy megérte az elme
sötét szobába hasító
csíkosan villogó szerelme,
megérte ez a fulladó
lélegzetvétel, ez a képzelt
értelem, ez a néma szó,
absztrakció, distinkció,
a szív, a rángva gyulladó,
a szív, hasas hófellegekben,
minthogyha bent, míg vág a hó,
egy város égne véghetetlen,
megérte, mondd a pillanatnak,
míg a két vállon szüntelen,
a két csuklón, két lábfejen
a védhetetlen iszonyatnak
fekete vérrel csorduló
tépett sebei fölfakadnak

Saját: Neked, Smaragdszemű

2008-01-09T22:35:00.000+01:00

Sírsz. Akkor sírnak az angyalok,
Mérges vagy? Még a Föld is morog.
Mosolyoddal kél a reggeli szivárvány
Szép álmod őrzi, a sok éji árny.

Csillagszemeid smaragd világa,
Bódítóan hatnak a szürke mára,
Míg fürtjeid vidáman táncolnak.
Ohh, szívemnek van nálad lak?

M. 2008.01.09.

Új év, Új gondolatok... A régi a sarokba dobva...

2008-01-06T13:19:00.000+01:00

Don Quijote - Gregor József

2007-12-30T14:57:00.000+01:00

Somlyó György: MELLÉKDAL EGY SZERELMESVERSHEZ

2007-12-29T12:27:00.000+01:00

a Vers
nem vallomás
csak alkotás
mindenkinek szól
és senkinek sem
teneked is és teneked sem
üzenet sem
és rejtelem sem
nem csábitás
nem ámitás
nem rábeszélés
nem kibeszélés
nem akar semmit
csak ezt a semmit
nem kell komolyan venned
s nem lehet félretenned
nem szabad zokon venned
s nem kéri rokonszenved
nem lehet szaván fognod
s nem lehet megtagadnod
nem is kell rá felelned
csak nem lehet feledned
virág
mit bárki leszakít
de amiből kinyílt
a vágy
a mag
azért te vagy

Szabó Lőrinc: Pillanat

2007-12-29T12:22:00.000+01:00

"Mint kagylóból bontottalak ki, mint
héjból: s nemcsak ruháidból: amint
felnéztél rám, a végső pillanat
előtt, mikor megláttad sorsodat,
de még tiltakoztál, igen: amint
felnéztél, akkor már, s lélek szerint,
te vetkőztél tovább: hívó szemed
úgy menekűlt, oly kétségbeesett
álmot tükrözött s oly belső csatát,
hogy a szívem elszorúlt. De a vágy
győzött lassan: fájdalmas bizalom
mosolya remegett át ajkadon
s a győzelmes, halálos gyönyöré,
karod emelted a nyakam köré:
be szép voltál! Azt a tekintetet,
mellyel vállaltad titkod-szégyened,
s mely jövőd és szíved bontotta ki,
sose tudtam többé felejteni. "

Alessandro Baricco: Harag-várak

2007-12-20T21:36:00.000+01:00

"A három gyertyatartó, a fényesség, a szűk nyakú üvegek, szépen metszettek, akár a gyémántok, a szalvéták titokzatos hímzett betűikkel, a fehér levesestálból felszálló gőz, az aranyszegélyű tányérok, az ezüsttálban nagy leveleken pompázó csillogó gyümölcsök. Ezek a dolgok, meg Jun arca. Beköltöztek a szemébe ezek a képek, mint a tökéletes és feltétlen boldogság pillanatfelvételei. Most már örökre vele maradnak. Mert így van, ha kibabrál veled az élet. Akkor kapja el a grabancod, amikor lelked még alszik, és beléd plántál egy képet, vagy illatot, vagy hangot, amit aztán nem tudsz kiverni a fejedből. És ez itt a boldogság volt. Akkor jössz rá, amikor már késő. És akkor örökre száműzött vagy: több ezer kilóméterre attól a képtől, attól a hangtól, attól az ilattól. Messzire sodort az élet."

Decemberi hónap...

2007-12-15T13:54:00.001+01:00

Most kicsit tétova vagyok. Eljött az évnek megint az a szakasza, amelytől ódszkodik az ember. Ünnepek sora, családi pofavizitek(ez utóbbi idén nálunk elmarad... hála egy öröklési mizériának).

No, de ez a post csak az oldalt indított új szavazásra kívánja felhívni figyelmetek. Jó olvasást! Majd hozok lassan verseket.

Szilágyi Domokos

2007-12-09T23:49:00.000+01:00

(Annának, nátha ellen)

Szivárványló bánat
földre költözött.
Tarló őszre szállnak
birkanyáj ködök.

Dér dereng, halálos,
dermedt förgeteg
lengi át a várost,
érett földeket.

Már a tél villámlik
láthatatlanul.
Szótlan a világ, míg
tavaszul tanul.

Chaplin filmekben csavarog

2007-11-23T01:42:00.000+01:00

Oly korban élek én...

2007-11-19T00:07:00.000+01:00

2007-11-11T15:23:00.000+01:00

Charles Bukowski: találkoztam egy emberrel az utcán

Vár Uccá-ban jelent meg

így szólt, két éve tartod bennem
a lelket, öröm veled találkozni.
köszönöm, feleltem, de ki
tartja bennem a lelket?

a múltban sokszor feltettem ezt a kérdést és
a válasz mindig egy kedves
mosoly.

pedig ez egy jó kérdés.

nem gondolják, hogy hetente többször is
öngyilkosságon jár az
eszem.

olvasták néhány könyvemet
és ez elég
nekik.

de ezeket én csak leírom
elolvasni már nem tudom.

Petri György: A MIZANTRÓP ÉNEKEIBŐL

Sem azzal nem lehetünk,
akivel szeretnénk (mivel
folyton alszik), viszontag el kell
viselni a hírnév átkát:
volt osztálytársak, vidéki értelmiségiek –
"Talán emlékszik, Petri úr…" Cegléden
vagy Kalocsán? A faszom tudja.
Olvassanak, ha akarnak, hogyha nem,
úgy is jó, csak hagyjanak végre már békén!

Szép és teljesen áthat - ezt érzem

2007-11-06T21:39:00.000+01:00

Magyar:

Angol:

A kutya vacsorája

2007-11-04T19:29:00.000+01:00

Cseberből vederbe

- Álmomban álom vár, ott minden táncol már
Egy ringató emlék éppen arra jár
Emlékem álombár, mindenki másra vár
Csak nézem azt, hogy mellém a lélek hálni jár...

- Ha egyszer ez nem lesz, hát vigyorgunk más táncán
Ülünk majd agyaink kimeszelt tornácán
Arra jár egy gondolat, csak nézzük mint egy idegent
majd lemászunk a pincébe, tán nem zavar idelenn
dobunk egy gyűszűvel - poharak kövessék
lelkünket is kádároknak urnájába vessék
Frissült vérünk fest majd koponyánk falára
szép színes képet mely hasonlít a mára

-A józan ész hazatér
cipeli őt múltunk
tán akkor végre már beugrik, hogy:
szarni indultunk!

És ez így tovább, és ez megy tovább, és csak megy tovább...

- Álmomban álom vár, ott ahol minden táncol már
Egy ringató emlék éppen arra jár
Emlékem álombár, mindenki alvajár
Csak nézem azt, hogy mellém a lélek hálni jár

- Ha egyszer ez nem lesz, hát vigyorgunk más táncán
Ülünk majd agyaink kimeszelt tornácán
Arra jár egy gondolat, csak nézzük mint egy idegent
majd átmászunk a kiskertbe, tán nem zavar, ha idebenn
nyesünk egy levéllel - virágok kövessék
lelkünket is hippik kosarába vessék
Frissült vérünk vetít majd koponyánk falára
sok színes filmet, mik hajaznak a mára!

-A józan ész - hazatér
cipeli őt múltunk
tán akkor végre már beugrik, hogy:
szarni indultunk!

És ez így tovább, és ez megy tovább, és ezt láttam már...

Hé! Mama, végre tedd oda a káposztát!

Pincéből kiskertbe - kiskertből pincébe - Cseberből vederbe! - pincéből kiskertbe - kiskertből pincébe - Cseberből vederbe!

Utcazene 2.

2007-11-03T20:48:00.000+01:00

Utcazene

2007-11-03T20:18:00.000+01:00

Heltai Jenő - Levél

2007-11-03T18:31:00.000+01:00

... Ha el akarna néha jönni hozzám
kicsi szobámat szépen rendbehoznám
ha nem is hozhatnám le az eget
de beszereznék néhány szőnyeget.

A pamlagon, hol álmodozni szoktam
a sok lyukat megfoldanám titokban
rozoga, tintás asztalomon itt
elhinteném kedves virágait.

Parancsait komorna-módra lesve
főznék teát, mikor leszáll az este
s amire nem volt példa soha még:
szenet hozatnék és befűtenék.

Az óra járna és a lámpa égne
s azt mondanám, ha menni készül: még ne!
Suttogva kelne ajkamról a szó,
hogy élni édes és szeretni jó.

Paul Verlaine: ŐSZI CHANSON

2007-11-02T17:31:00.000+01:00

Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.

S én csüggeteg,
halvány beteg,
mig éjfél
kong, csak sirok,
s elém a sok
tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,
ősz! húllni már,
eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...

fordította: Tóth Árpád

József Attila: Karóval jöttél...

2007-11-01T20:39:00.000+01:00

Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,

mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.

Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?

Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.

Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
se késed nincs, se kenyered.

Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.

1937. október

Mark Twain

2007-10-26T13:25:00.000+02:00

"Amíg rendszeresen ittam, mindenre vissza tudtam emlékezni, akár megtörtént, akár nem.

Leszokni a cigarettáról a világ legkönnyebb dolga. Én csak tudom, legalább ezerszer megcsináltam már.

A hazugságnak három fajtája létezik: hazugság, szemérmetlen hazugság és a statisztika.

A valódi bölcseknek két fajtája van. Az egyik öngyilkos lesz, a másik állandóan itallal bódítja szellemi képességeit.

Ha felidézzük, hogy mindnyájan őrültek vagyunk, az összes rejtély eltűnik és az élet dolgai magyarázatot nyernek.

A macska, ha egyszer ráült a forró kályhalapra, soha többé nem fog forró kályhalapra ülni. De hideg kályhalapra sem."

Mosoly kéne, de még ez se hat.

2007-10-24T14:03:00.001+02:00

Somlyó György: A távollét függvényei

2007-10-23T21:19:00.000+02:00

Analitikai

(Bárhol)

Hiába mondom ki a hely nevét
utca utcában ház házban az ágyad
adatok csóvája bárhogy cikázhat
úgysem tudja befogni a sötét

mindenségnek azt a pont-metszetét
ahol vagy ami vagy ami után majd
máshol leszel más leszel a világnak
más pontja s ki tudja leszel-e még

ország város kerület utca ház ágy
vándorló abszcisszák és ordináták
hogy írjam fel köztük függvényedet?

vágy radara? sejtelem ispilángja?
szerkezetünkre vagyunk redukálva
mint a füvek a fák (mint e szonett)

Elliptikus

(Fonyód)

Ha már nem lehetek veled
Legalább gondolatban légy velem
Hogy kibírjam hogy nem vagyok veled
De mégis inkább másra gondolok
Mert ha gondolatban veled vagyok
Hogy bírjam ki hogy mégse vagy velem

József Attila

2007-10-23T18:45:00.000+02:00

AZ ÁRNYÉKOK...

Az árnyékok kinyúlanak,
a csillagok kigyúlanak,
föllobognak a lángok
s megbonthatatlan rend szerint,
mint űrben égitest, kering
a lelkemben hiányod.

Mint tenger, reng az éjszaka,
növényi szenvedély szaga
fojtja szoruló mellem.

Végy ki e mélyből engemet,
fogd ki a kéjt, meritsd szemed
hálóját mélyre bennem.

1937. jún.

ÁLDALAK BÚVAL, VIGALOMMAL
Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.

Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.

Hajnalban nyujtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.

1927 karácsony

AZ ÉN AJÁNDÉKOM

A szívem hoztam el. Csinálj vele
Amit akarsz. Én nem tudok mást tenni
És nem fáj nekem semmi, semmi, semmi,
Csak a karom, mert nem öleltelek.

Oly fényes az még, mint uj lakkcipő
És lábod biggyedt vonalára szabták,
De ruganyos, mint fürge gummi-lapdák
És mint a spongya, mely tengerbe' nő.

Két fájó karral nyujtom mostan néked
És fáradt barna szóval arra kérlek:
Ha eltiporsz is füvet, harmatost,

Ha elkopott a lakktopánka egyszer
S ki megfoltozza, nem terem oly mester,
Az uccasárba akkor se taposd.

Ez utóbbit ajánlom valakinek...

Esterházy Péter: Egy nő

2007-10-23T18:03:00.000+02:00

Egy nő (1)

Van egy nő. Szeret.

Egy nő (25)

Van egy nő. Szeret. Ám evvel nincs tisztában. Szűnös-szűntelen rá kell vezetnem a tudásra. Ha egy taxi hátsó ülésén utazunk, átkarolom és forró szavakat suttogok a fülébe. Túlhangsúlyozom a testem tehetetlenségét a kanyarokban. Evés közben ránézek, aztán a tányérba, aztán megint rá. Olykor a vállánál fogva megfordítom, arra! arra! amarra!, mondom például, de neki, elképzelésem szerint, csak a vállaira szabadna gondolnia. Bonbonokat veszek neki rendszeresen, vagy az emberek feje fölött rápillantok, úgy értve, hogy a terem másik sarkából. Néha meg lehunyom a szemem. Tündöklően szép, kicsit túl tündöklően szép, egy Krúdy-hősnő. ("Az orrcimpája mozgékony volt, mint valami remegő kancacsikóé, amely még nem ismerkedett meg a lovakkal") A combján szőröcskék simulnak, mintegy befelé vezetnek, úgy feküsznek. Ezt a szőrt keresem rajta, mely úgy simul lefelé, mint a patak medrében a fűszálak, mindenütt, az arcán a pelyhekben, a drótos hóna aljában, a sűrű szemöldökében, kizárólag ez érdekel, de csak akkor van esélyem, ha nem fél tőlem. Ezért szoktatom magamhoz, magamat őhozzá.

Egy nő (60)

Van egy nő. Gy. (Gyűlöl). Szeretem. Olykor, alkalomadtán, meg tudnám ölni. Vagy nem is megölni, mert azt nem tudom, mit jelent, de becsapni a pofájába. Bemázolni. Hozzábaszni a tányért. Vagy a kuktát. Hát abba már bele lehet halni. Vagy a nagykést belé vágni. De azt se az ölés végett, hanem a csinálás végett, az izmok végett. Valamit kell csinálniuk az izmoknak. Még a legveszélytelenebb, ha üvöltve megemelem az egész asztalt, ami azonban részint nem olcsó mulatság, részint még napok múlva is emlékeztet önmagára, ami nem célirányos. A mozgatóerő a tehetetlenség fölött érzett kétségbeesés. Annak hirtelen belátása, hogy a konfliktus, a félreértés nem orvosolható, abban az értelemben ugyanis, hogy nincs mit csinálni. Hogy tehát ő is már mozgásban van, főként lépéskényszerben, ő is valamit egyenlít épp. Hogy az a félre (az értésből), az neki olyan lehet, mint nekem az asztal. A különbözőség lesz elviselhetetlen. Ezért kell belecsapni a pofájába, vagy más módon egyesülni vele.

Egy nő (70)

Van egy nőgyűlöl. Szeret. Most nincs ez a bizonyos szeret, gyűlöl satöbbi. Mondhatnám azt, hogy egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor láttam, de akkor nem tudnék arról nyilatkozni, hogy ujj is volna azon az egy kezemen. Állok mellette, mintha egy buszmegállóban, a szerepek nincsenek kiosztva, a város zúg, hörög körülöttünk, csak úgy magam elé dünnyögöm, hát én bizony szeretlek. Hiszi is meg nem is, azaz van, amikor elhiszi, és van, hogy hangtalan okádni kezd.

Egy nő (73)

Vagy egy nő. Szeret. Kérdezem, szeret-e. Már mér' szeretne. Mert abban állapodtunk meg. Hogy szeretem? Abban? Abban. Ma? Ma is, hát hogyne, mindig, fél tizenegykor, januárban, az ezredfordulón, szünös-szüntelen... vagy akar egy szünnapot? Jó... Melyik napra gondol? Talán... talán a szerda. Mért éppen a szerda? Mert ma csütörtök van. Kis gavallérom.

Egy nő (90)

Van egy nő. Szeret. Gyűlöl. Szeret. Gyűlöl. Nem is nő, férfi. Szeret. Gyűlöl.

Egy nő (94)

Van egy nő. Szeret. Sohase zihál. Mért nem? Pedig jó vele együtt, de nem zihál. Most ez zavar a világon a leginkább, ez a csönd, ez a zajhiány, melyben csupán én hallatszom, az égig érő vágyam nyivákolása.

Müller Péter: Szeretetkönyv

2007-10-18T08:41:00.000+02:00

"A Megismerés és a Szeretet: egy.

Akit valóban szeretek - ismerem is.

És fordítva: csak akkor ismerhetem valóban, ha szeretem.

Ha szeretlek, beléd bújok, körülnézek benned. Először mintha egy idegen országba érkeznék, aztán, amikor befogadsz, egyre ismerősebb leszel. Megértem, milyen neked, egy másik Én-nek lenni, sőt, egy kissé én is Te leszek. Már látom, mi fáj neked, keserves és boldog emlékeid mintha az enyémek lennének. Ki tudok nézni a szemeden, onnan látom most magamat - és megismerem a múltadat, sorsodat, örömeidet és rögeszméidet. Ráhangolódok gondolataid hullámhosszára, s veszem a szíved kódolt adásait.

Ha a szíved gyorsan ver, az én szívem is hevesebben fog dobogni.

És ha valamitől félsz, és is szorongani kezdek, és lehet, hogy megértjük, mitől félünk mindketten.

De mindez csak akkor történhet meg, ha beléd bújok.

Kívülről senki sem ismerhető meg.

Csakis belülről.

Belülre pedig csak úgy jutok el, ha kinyílsz és befogadsz, s ha lényemet szélesre tárom, mint egy bő köpenyt s átölellek magammal.

Ha valóban szeretlek, tudom, ki vagy.

És, csak ha tudom, ki vagy, szerethetlek igazán.

Ha átéljük egymást."

Egy téma...

2007-10-18T08:34:00.000+02:00

Az ajándék

Bennet Cerf említi az alábbi megindító történetet az autóbuszról, amely egy mellékúton zötyögött valahol a déli államokban.
Az ablak mellett keszeg öregember gubbasztott, ölében nagy csokor friss virág. A másik oldalon fiatal lány ült, s tekintete minduntalan a férfi bokrétájára tévedt. Egy idő múlva az öreg leszálláshoz készülődött. Hirtelen ötlettől vezérelve a lány kezébe nyomta a csokrot.
- Látom, nagyon szereti a virágot, azt hiszem a feleségem sem bánja, ha itt hagyom. Majd megmondom neki, hogy magának adtam.
A lány elfogadta a kedves ajándékot, s a buszról figyelte, amint az idős férfi leszáll, és elindul az út menti kis temető felé.

/Ismeretlen szerző/

"A halál, mint a gyémánt, örökké tart."

/S. King/

2007-10-18T08:13:00.000+02:00

"Valamikor régen az ember csodálkozva figyelte a mellkasában hangzó szabályos ütéseket, és sejtelme nem volt, mi dobog benne. Nem tudta azonosítani magát a testével, ezzel az olyannyira idegen és ismeretlen valamivel. A test ketrec volt, és e ketrecben létezett valami, ami nézett, hallgatózott, félt, gondolkozott és csodálkozott; ez a valami, ez a resztli, ami a test kivonása után maradt, ezt volt a lélek."

/Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége/

"Nem vagyok keresztény, nem vagyok zsidó, sem parszi, sem mohamedán. Nem vagyok keleti, nem vagyok nyugati, nem vagyok szárazföldi, nem vagyok tengeri. Nem a földből származom, sem a keringő égitestekből. Nem a föld szült, nem a víz, nem a levegő, nem a tűz. Nem Isten városából jöttem, nem a porból, nem az öröklétből, nem az örök változásból. Nem ezen a világon vagyok otthon, nem a túlvilágon, nem a paradicsomban, nem a pokolban. Apám nem Ádám, anyám nem Éva, nem az Édenkertből jöttem és nem az Édenkert angyalaitól. Az én helyem a nem-hely, nyomom a nyomtalan, se test, se lélek..."

/Hamvas Béla/

Lead me, follow me, or get the hell out of my way.

/George Patton/

"Tedd rá a kezed a forró tűzhelyre egy percre és egy órának tűnik. Legyél együtt egy csinos lánnyal egy óráig és egy percnek tűnik majd. Na ez a relativitás."

/Albert Einstein/

Egy napon felébredtem, és észrevettem, hogy hiányzik.
Ez a legnyomorultabb érzés.
Mikor hiányzik valaki.
Körülnézel, nem érted. Kinyújtod a kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott idöbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott.
Csak éppen hiányzik valami...

/Márai Sándor/

"Minden kis viaszgyertya
megtanít bennünket arra,
hogy érdemes egy kis fényért,
melegért tövig égni, mert a
kis dolgok fénye az, amely
széppé, meleggé teszi az életet."

/Molnár Ferenc/

Végül az utazó szól: Utam most messze jár, nem néz vissza. Vagy legalábbis nem az utolsó 3 kmre. Megy előre, amely egyben a vissza. Így ért össze az Alfa és az Omega.

Színek

2007-10-14T18:54:00.000+02:00

K-Pax

2007-10-12T12:41:00.000+02:00

"Prot azt mondta, hogy találjam meg a boldogság kék madarát... Ez egy feladat. Az első a háromból."
"Egy buborék miért gömb alakot vesz fel? Azért, mert ez energetikailag a leggazdaságosabb konfiguráció. Hasonlóan, az ön bolygóján, úgy nézek ki, mint ön; a K-PAX-en, mint egy K-PAX-i."

Kassák Lajos percek

2007-10-10T22:52:00.000+02:00

VAGYONOM ÉS FEGYVERTÁRAM

Kedves tárgyaim az asztal üveglapján.
Nagyon szegényes az összbenyomás.
Különböző világtájakról érkezett festéktubusok
barátaim küldték akik feloldani kívánják
magányomat és megértik képeimet
melyek az egyszerűség és tisztaság
nyelvén beszélnek.
Néhány megfakult fénykép összekuszált múltamat idézik.
Fehér papírlapok szétfolyt vércseppek nyomaival.
A költő elvetélt magzatairól vallanak.
És levelek
levelek amiket nem válaszoltam meg s ezért állandóan
nyugtalanítanak.
Ecsetek tollak ceruzák.
Íme az én vérrel be nem mocskolt fegyvereim.

AZ UTAK

Nappal hosszúra nyúltan egyhelyben fekszenek, de éjszaka a sötétben, vagy a sápadt hold, vagy a remegő csillagok alatt elindulnak a legtávolabbi pont felé. Senki sem lesheti meg titkukat, mert ruhát cserélnek és magukhoz vonzzák az árnyakat. Az egész világ tengereivel, hegyeivel, sivatagaival, városaival egyetlen erdő nekik és élnek és visszaélnek ezzel a csodával. Menet közben tragédiákat és tragikomédiákat mesélnek.

Nyomukban csipkebokrok, fényesre csiszolt kövek és tengerikagylók szóródnak szét.

A horizont vörös fáklyasorral jön eléjük, tejet fej nekik a hold tőgyéből és megfésüli őket a rohangászó szél fogaival.

És nem szólnak arról, hogy egy hosszú életen át hányszor túrták fel és tapostak rájuk. Megelégszenek a pillanat örömeivel s reggel, ha testükbe szúrja fénynyilait a nap, tetszhalált mímelnek és nem árulják el az embereknek, hol voltak, mi történt velük az éjszaka.

MAGÁNYOS FA A PARTON

Ne csapj le rám, fejsze, ne sodorj magaddal szél
egyedül állok itt, akár az elátkozott
s tudom, panaszaimat sem hallja meg senki
miket tagjaim remegései kisérnek.
Valaha erdő állhatott itt és körülvettek
testvéreim, hozzám hasonló valamennyi
örömük és bánatuk olyan, mint az enyém
összedugtuk fejünket s száz erős karjukkal
megsimogattak, miközben bársony rügy fakadt
és illatos virág nyílott rajtuk nevetve.

Miért ily haragot tartó felettem az ég
gyökereim miért tengnek a málló homokban?
Lám, egyik évszak elvonul a másik után
és megvénülök majd anélkül, hogy egyszeris
vőlegény, vagy szép menyasszony lehettem volna.
Milyen lehet a világ e holt partokon túl?
Olykor benézek a ringó folyó tükrébe
s látom nem kellhetek én már többé senkinek
csak állok itt az éhes, zümmögő legyek között
s kegyetlen viharok tépik sárgult fürtjeim.

Pillanatképek

2007-10-10T15:41:00.000+02:00

Zuhanok, köröttem villanások. Álmodom, tudom, de csak zuhanok tovább. Az elmúlt hetek képei, pillanatai vesznek körül. Azt veszem észre, hogy egyiknél sem mosolygok igazán, vagy csak egy-kettőnél. Nem jó pillanatok, csak szürke semmitmondók.

Kurt Vonnegut - Barátom, Multivac

2007-10-07T22:32:00.000+02:00

Úgy gondolom, éppen ideje, hogy néhány szót ejtsek az én leghívebb barátomról, Multivacról. Végül is több mint hétszázötvenmillió dollárjába került az adófizetőknek. Joguk van hozzá, hogy tudják, miről is van szó, ha már egyszer ekkora számlát nyújtanak be nekik.
Multivac eleinte, amikor dr. Ormand von Kleigstadt megtervezte a kormány fölkérésére, igen jó sajtót kapott. Azóta egy szó nem sok, annyi sem esett róla. Semminémű katonai titok nincsen körülötte - ezt azért mondom, mert a fejesek az ellenkezőjét próbálták elhitetni. Kissé kellemetlen ügy - ennyi az egész. Mindössze annyi történt, hogy Multivac nem egészen olyanra sikeredett, mint amilyenre tervezték.
Szándékom ez írással az is, hogy minden lehetséges vád alól fölmentsem Multivacot. Lehet, hogy nem pont azt csinálta, amit a fejesek kívántak tőle, ez azonban még nem jelenti azt, hogy nem volt nemes lelkű, nagyszerű és szellemes. Ugyanis ilyen volt, sőt, mi több: ő volt a legjobb barátom - Isten nyugosztalja.
Nevezhetik éppen gépnek is, ha akarják. Mindenesetre úgy nézett ki, mint egy gép, de csak én kapásból föl tudnék sorolni egy rahedli embert, akinél sokkal kevésbé volt gépszerű. Ezért is nem érdekelték egy fikarcnyit sem a fejesek.
Multivac jó kéthektárnyi területet foglalt el a Wyandotte College fizikai tömbjében, a negyedik emeleten. Ha szellemi értékeit nem tekintjük, nem volt más, mint hét tonna elektroncső, huzal és kapcsoló - néhány acélfülkébe bezsúfolva és 110 voltos váltóáramra kapcsolva, akár egy egyszerű kenyérpirító vagy egy porszívó.
Von Kleigstadt és a fejesek azt akarták, hogy egy kivételes képességű számítógép váljék belőle, amely (illetve aki) ha kell, ki tudja számítani egy rakéta röppályáját a Föld bármely pontjáról bármely ellenséges hadvezér rangjelzésének bármelyik csillagára - vagy azt, hogy egészen pontosan mennyi és minémű felszerelés szükséges egy haditengerészeti csapattest partraszállításához.
A fejesek jól jártak a hozzá hasonló kisebb számítógépekkel, ezért Multivacot is igencsak támogatták - legalábbis tervrajz korában. Hadnagytól fölfelé bármelyik tiszt a megmondhatója, hogy a modern hadviselés matematikája messze meghaladja egy halandó ember elméjének képességeit. Nagyobb háborúhoz nagyobb számítógépek kellenek. Amennyire ezt egyáltalán tudni lehet, Multivac volt a világ legnagyobb számítógépe. Tulajdonképpen olyan hatalmas volt, hogy még maga von Kleigstadt sem volt vele teljesen tisztában.
Nem részletezném, hogyan is működött (azaz gondolkodott) Multivac, elég lesz talán annyi, hogy ha bármi adódott, csak fel kellett vázolni egy papírra a megoldandó problémát, aztán megfelelőképpen forgatni a kapcsolókat, majd egy írógép-billentyűzeten bizonyos számokat kellett beletáplálni. Multivac a másodperc törtrésze alatt oldott meg olyan problémákat, amilyeneket akár ötven Einstein se tudott volna megoldani egész életében - mi több, soha nem felejtette el a legjelentéktelenebb információt sem, amelyet beletápláltak. Klikk-klakk: kibújt belőle egy kis szalag, és kész. Sok kérdés volt, amelyre a fejesek sürgősen akartak választ kapni, ezért Multivacot, mihelyst utolsó elektroncsöve is a helyére került, azonnal beindították, és megkezdte 16 órás munkanapjait. A kezelő személyzet - amelyet nyolcóránként váltottak - hamarosan rájött, hogy a gép képességeit nem megfelelőképpen hasznosítjuk. Igaz, hogy alaposabb és gyorsabb munkát végzett, mint bármelyik másik számítógép, de mégsem olyat, mint amilyet mérete és különleges tulajdonságai alapján elvárhattunk volna. Lomha volt, és valahogy furán, ritmustalanul kattogta ki válaszait, mintha csak dadogna. Tucatnyi alkalommal áttisztítottuk csatlakozásait, újra meg újra ellenőriztük áramköreit, minden egyes elektroncsövét kicseréltük - mindhiába. Von Kleigstadt már a haját tépte.
Mindezek ellenére voltaképp nyugodt lélekkel használtuk Multivacot. Mai feleségem - született Pat Kilgallen - és én dolgoztunk vele az éjszakai műszakban, azaz délután hattól hajnali kettőig. Pat akkor még nem volt ám a feleségem. Sőt. Éppen emiatt elegyedtem szóba először Multivackal. Tudniillik már akkor szerettem Pat Kilgallent. Szőke, ám barna szemű lány volt, eperajkú, meleg és puha; akkoriban azonban még csak arra ügyelt szigorúan, hogy kapcsolatunk szakmailag gyümölcsöző legyen.
Ne tessék gondolni, hogy különösebben félénk fickó volnék. Nem ez volt a baj. Tudtam, mit akarok, és ennek mintegy hetenként hangot is adtam, valahogy így:
- Pat, aludj rá egyet, aztán gyere hozzám feleségül!
Egyszer, midőn éppen valami ilyesmit mondtam neki, még csak fel sem nézett a munkájából.
- Olyan romantikusak, olyan költőiek - mormolta - ezek a matematikusok. Csupaszív emberek. Kár, hogy egy zacskó fagyasztott széndioxidtól is több melegséget kaphat az ember lánya.
A fagyasztott széndioxid - ha valaki nem tudná - nem egyéb, mint a szárazjég. Én ezzel szemben - ha engem kérdeznek - vagyok olyan romantikus, mint akárki más. Csak az a baj, hogy sose bírom megtalálni a megfelelő szavakat.
- Próbáld meg, kedvesem - mondta Pat. - Vegyél le a lábamról. Rajta!
- Drágám! Angyalom! Egyetlenem! Gyere hozzám feleségül! - mondtam. Azonban tudtam, hogy mindez nevetséges és reménytelen is. Aztán meg: - A fene egye meg Pat, legyél már a feleségem!
Pat meg csak egykedvűen állítgatta tovább a kapcsolókat. Aszondja: - Kedves vagy, de akkor se kellesz nekem.
Azon a bizonyos éjjelen Pat korán hazament, magamra hagyott a gondjaimmal meg Multivackal. Azt hiszem, a kormány emberei nem tapsoltak volna, ha látják, mit művelek.
Hogy mit műveltem? Multivac kapcsolóival babráltam, és éppen egy probléma megoldására készítettem elő. Nem dolgoztam azonban teljes odaadással, és legfeljebb a kapcsolók felét állítottam be; a többit úgy hagytam, ahogy az előző feladat megoldásakor maradtak. Így esett, hogy áramkörei úgyszólván találomra működtek. Csupán a hecc kedvéért megkérdeztem tőle - persze szabályszerűen kódolva: “Most azt mondd meg, mit tegyek?” Klikk-klakk - kibukkant néhány centi papírszalag. Rápillantottam a hülye kérdésre adott válaszra: 21-15-1-3-1-17. Nem hittem, hogy lehet értelme, de mindenesetre elég fásultan - dekódoltam: az jött ki, hogy “Mi baj van?”
Elhatároztam, hogy ha már idáig sikerült szót értenünk, folytatom a dolgot, és leütöttem a billentyűkön: “A lány nem szeret engem." Klikk-klakk: “Mi az, hogy szeret? Mi az, hogy lány?”
Odahurcoltam Webster Nagy Értelmező Szótárát, hogy pontos meghatározást adhassak Multivacnak a lányok és a szerelem mibenlétéről, s beléprogramoztam azt is, hogy mindeme pozitív jelenségeknek csak azért nem vagyok tevékeny szemlélője, illetve élvezője, mert nem vagyok eléggé költői. Természetesen a költészet fogalmát is meg kellett határoznom neki.
- Ez volna a költészet? - kérdezte Multivac, s olyan szaporán kezdett el dolgozni, mint egy gyorsíró, akinek éppen megkérték a kezét. Úgy tűnt, megtalálta önmagát. A padlót csakhamar tekercsek özöne borította. Hiába unszoltam, hogy álljon már le, Multivac megszállottan alkotott tovább. Végül a főkapcsolót csaptam le, hogy ki ne égjen.
Mire a nap kikandikált a Wyandotte College keleti tömbje mögül, már át is tettem kézírásba - sőt, alá is írtam - egy 280 soros szerelmes verset, melynek egyszerűen ezt a címet adtam: “Neked.”
Nem értek az efféle dolgokhoz, de azt hiszem, hogy ez szenzációs volt a maga nemében. Valahogy így kezdődött: A patak partján veled megyek, Pat, hogy végre veled legyek… A kéziratot jól láthatóan elhelyeztem Pat íróasztalán, Multivac kapcsolóit pedig visszaállítottam egy bizonyos röppálya kiszámítására, majd örömteljes várakozástól dobogó szívvel hazamentem.
Amikor másnap este bejöttem dolgozni, Pat már olvasta a verset, és éppen zokogott.
- Milyen szép! - mondta. Többet nem is bírt mondani. Egész este szelíden, csendesen viselkedett. Éjfél előtt nem sokkal megcsókoltam - először életemben. A tápegységek és Multivac memóriaegysége közötti kis kamrában történt mindez.
A munkaidő végén madarat lehetett volna fogatni velem; égtem a vágytól, hagy valakinek beszámoljak az események ilyetén kedvező alakulásáról. Pat játszotta a szemérmest, és nem engedte, hogy hazakísérjem. Nosza, beállítottam Multivac kapcsolóit az előző napi helyzetbe, és megadtam neki a csók meghatározását. Részletesen beszámoltam róla, milyen volt nekem az első. Együtt érzett velem, sőt arra unszolt, hogy programozzak még neki erről egyet-mást. Azon az éjjelen megírta Csók című versét. Ezúttal nem volt terjengős: egyszerű, kifogástalan szonettet írt.
Ezt is odatettem Pat asztalára… Mit mondjak, megtette a hatását. Patet mintegy kenyérre lehetett kenni, mire elolvasta. Várakozóan nézett föl rám a szonettből. Megköszörültem a torkomat, de valahogy nem jött szó a számra. Elfordultam; úgy tettem, mintha dolgoznék. Mégsem kérhettem meg a kezét, míg a megfelelő, a tökéletes szavakat meg nem kaptam Multivactól.
Pat azonban egy kis időre kiment a városba, itt volt az alkalom. Azonnal beszélgetésre állítottam Multivacot, s mielőtt bármit belétáplálhattam volna, máris kérdezett.
- Tetszettek neki a verseim? - úgy látszik, hiú volt. Nem is bírtam témát változtatni addig, amíg a kérdésre nem válaszoltam. Leírtam azt is, hogy néz ki Pat (megdöbbentem, hogy ismeri a “bögyösség” fogalmát), és biztosítottam róla, hogy a versek lenyűgözték. Elmagyaráztam, hogy innen már csak egy lépés a lánykérés, és kértem tőle egy ilyen jellegű rigmust. A lehető legtömörebben elmagyaráztam neki, hogy mi is az a házasság.
- Oké - mondta Multivac. - Ha ő benne van, én is benne vagyok.
Ekkor döbbentem rá a meglepő és lehangoló valóságra. Ami történt, teljesen logikus, sőt, elkerülhetetlen volt; ráadásul csakis az én hibám. Mindent beprogramoztam Multivacnak a szerelemről és Patről. Ezek után csak természetes, hogy ő is beleszeretett Patbe. Szomorúan mondtam a szemébe:
- Ő engem szeret, nem téged. Hozzám jön feleségül, ha jön, nem hozzád.
- Miért? Te jobb verseket írtál, mint én? - kérdezte durcásan.
- Az én nevemet írtam a te verseid alá - vallottam be kissé szégyenlősen, de aztán fennhéjázva tettem hozzá: - A gépeket azért alkottuk, hogy az embereket szolgálják. - Hamarosan megbántam.
- Miért? Az emberek talán okosabbak, mint én?
- Igen - hazudtam önvédelemből.
- Na akkor mennyi 7 887 007-szer 4 345 985 879?
Hallgattam, mint a csuka.
- 34 276 821 049 574 153 - mondta Multivac, és mintha csipetnyi diadal csendült volna ki a zakatolásából. - Aztán meg jobb verseket is írok, mint te - tette hozzá, visszaterelve a társalgást olyan területre, ahol verhetetlennek érezte magát.
- A nők nem szerethetnek gépeket, és kész.
- Miért nem?
- Csak.
- Definíciót kérek - válaszolt Multivac.
- Olyan szó, amely a kikerülhetetlen végzetet jelenti.
- 23-16 - mondta Multivac a papírszalagon. Azaz: “Vagy úgy.”
Láttam: most végre sikerült zavarba hoznom. Elhallgatott, de csövei még fénylettek, mintegy jelezve, hogy még mindig a “csak” fogalmán töpreng, latba vette minden használható wattját.
A folyosóról Pat könnyed léptei hallatszottak. Ahhoz már késő volt, hogy megrendeljem Multivactól a lánykérő verset. Ma már úgy gondolom: nagyon jó, hogy Pat félbeszakított akkor; szívtelenség lett volna, ha olyan szavakat kérek Multivactól, amelyek nekem nyitják meg az utat ahhoz a nőhöz, akit ő is szeret. Ha rajtam múlik - amilyen önző vagyok - biztosan nem kímélem meg ettől a végső megaláztatástól.
Pat állt előttem, s a cipője orrát bámulta. Átkaroltam. Multivac versei végül is elvégezték már a romantikus előkészítő munkát.
- Kedvesem - szóltam -, verseim elmondták, mit érzek. Hozzám jössz feleségül?
- Igen - válaszolta gyengéden Pat. - Ha megígéred, hogy minden házassági évfordulónkra írsz egy verset.
- Megígérem - mondtam, és megcsókoltuk egymást. Az első évfordulóig végül is hátravan egy egész év.
- Ezt meg kell ünnepelni! - nevetett Pat.
Leoltottuk a villanyt, és bezártuk Multivac termét, mielőtt elmentünk.
Másnap reggel sokáig szerettem volna aludni, de egy sürgős telefonhívás kiugrasztott az ágyból még nyolc előtt. Doktor von Kleigstadt hívott, Multivac tervezője, s közötte velem a szörnyű hírt. - Vége! Nincs többé! Itthagyott minket! Krach - mondta elfúló hangon, azzal le is tette a kagylót.
Mire beértem Multivachoz, a levegőben már láthatóan terjengett az égett szigetelés olajos bűze. Multivac fölött a plafon fekete volt a füsttől, és bokáig papírszalagban gázoltam. Annyi sem maradt a szegény ördögből, hogy a kétszer kettőt ki lehessen számoltatni vele. Teteméért csak egy eszement ócskás adott volna többet ötven dollárnál. Doktor von Kleigstadt a romok között botorkált, és őszintén zokogott, három vezérőrnagy és egy szakasznyi ezredes és őrnagy díszkíséretében. Engem senki sem vett észre. Nem is baj. Gondoltam: ezzel nekem is végem van - a második házassági évfordulót nem érem meg.
Multivac utolsó papírszalagjának vége azonban véletlenül a lábamnál hevert. Felemeltem és megtaláltam rajta előző esti beszélgetésünket. Ott volt az utolsó szó, amelyet hozzám intézett: - 23-16 - “vagy úgy”. Utána még azonban a számok végeláthatatlan sora következett. Félve olvastam tovább.
- Nem akarok gép lenni - írta Multivac, miután boldogan távoztunk Pattel. - Azt szeretném, hogy ember lehessek, hogy Pat szerethessen. Ám a sors gépnek teremtett. Ez az egyetlen probléma, amelyet nem tudok megoldani, de most már egyben ez az egyetlen probléma, amelyet meg akarok oldani. Így nem élhetek tovább.
Nagyot nyeltem.
- Jó szerencsét, pajtás! Vigyázz Patre! Egy rövidzárlattal örökre eltűnök az életetekből. Ennek a szalagnak a folytatásán szerény nászajándékot találsz barátodtól, Multivactól.
Minden másról megfeledkezve, föltekertem a padlóról a több méternyi összegubancolódott papírszalagot, magamra csavartam, s hazaindultam. Dr. von Kleigstadt még utánam bírta kiabálni, hogy ki vagyok rúgva, mert éjjelre nem kapcsoltam ki Multivacot. Ügyet sem vetettem rá; túláradó érzelmeim nem engedték, hogy ilyen kicsinyes dolgokra fecséreljem a szót.
Szerettem és győztem - míg Multivac szeretett és vesztett, de egyáltalán nem neheztelt meg rám. Mindig is úgy fogok emlékezni rá, mint igazi sportemberre és gentlemanre. Mielőtt megvált ettől a földi siralomvölgytől, mindent megtett, hogy házasságunkat boldoggá tegye: ötszáz házassági évfordulóra elegendő verset hagyott hátra nekem.
Mondhatnék persze még egyetmást, de halottakról vagy jót, vagy semmit.

Várnai Sándor fordítása
( IPM Magazin, 1982/ápr.)

2007-10-01T02:24:00.001+02:00

Péterfy Bori & Love band

2007-09-29T22:02:00.000+02:00

Vámpír

Egy kocsi dudál, lefékez, beszállok.
Mire várunk most, nem tudod, meglátod.
Ha combon símogatlak én,
Azt az egyet szeretném,
Hogy levedd már a gyűrött kabátod.

Hova harapok most beléd titokban.
Meleg vér folyik lassan a nyakadra.
Mert nincs ma más, csak vérszívás,
semmi csábítás,
Mert úgysem kell belőled más.

Előző életemben denevér voltam.
Nappal aludtam, éjjel éltem én.
Vakon repültem, de rád találtam.
Megharaplak, mert a véred az enyém.

Hova harapok most beléd titokban.
Meleg vér folyik lassan a nyakadra.
Mert nincs ma más, csak vérszívás,
semmi csábítás,
Mert úgysem kell belőled más.

Előző életemben denevér voltam.
Nappal aludtam, éjjel éltem én.
Vakon repültem, de rád találtam.
Megharaplak, mert a véred az enyém.

Hova harapok most beléd titokban.
Meleg vér folyik lassan a nyakadra.
Mert nincs ma más, csak vérszívás,
semmi csábítás,
Mert úgysem kell belőled más.

P.S.: Hallgatni itt lehet!

Egy szak szépségei...

2007-09-28T09:41:00.000+02:00

2007-09-26T20:01:00.000+02:00

Ady Endre: ÉS MÉGIS MEGVÁRTALAK

Te még nem indultál el útnak
S engem űzött az unalom,
Sok-biroknak e dühös láza,
Száz iramú, vad utamon.
Szeretők és cimborák hulltak,
Vesztek mellőlem sorba ki,
De nem tudtak eloltani
Száz életet oltó fuvalmak.
Lendületek és szünetek,
Tivornyák, villámlások, lármák
Vakok voltak és süketek.
Nem volt soha oda-adásom,
Valaki féltően fogott:
Nem indultál, nem jöhettél még
S valójában nem lobogott
Életem még a poklokban sem
És eltemettek százszor is
És száz életből vígan tör ki
Egy teljes élet, mámor is.
Ujságos ízével a vágynak
Pirulón és reszketegen
Hajtom megérkezett, megérett,
Drága öledbe a fejem.

És mégis megvártalak.

Bertolt Brecht: A VIRÁGOSKERT

Fenyők s ezüstnyárfák közt áll a tónál
A kert, fal s bozót az oltalmazója.
Beültették havonta nyíló virággal, így hát
Márciustól októberig virít.

Nem ily dúsan ülök én itt ma reggel
S azt kívánom: bár tárhatnék ki én is
Különféle - jó és gonosz - időkben
Így vagy úgy mindig valami derűset.

fordította: Garai Gábor

Pablo Neruda: VISSZATÉREK

Valamikor, vándor, légy férfi vagy nő,
akkor, ha már nem élek,
itt keress, itt keress csak engem,
a kő s az óceán közt,
a tajték
viharzó ragyogásán.
Itt keress, itt keress, csak engem,
mert ide térek vissza, szót se ejtve,
hang nélkül, száj nélkül, ragyogva,
ide térek majd vissza, hogy a hullám
szilaj szivének
dobogása legyek,
itt leszek elveszendő s itt találsz rám:
itt leszek tán majd kővé s néma csönddé.

fordította: Somlyó György

Rainer Maria Rilke: Elalvás előttre

Szeretnék valakit becézni,
ülni és lenni valakivel,
téged szeretnélek dallal igézni
és álomba ringatni el.
Szeretnék az egyetlen lenni, aki
tudná: hideg volt az éj.
Szeretnék rád figyelni s odaki:
mit mond a Mindenség s a Mély.
Az órák egymást hívó hangja bong,
látni az Idő fundamentumát.
És lenn egy idegen bolyong,
és riaszt idegen kutyát.
Mögötte csönd. Nagyra tárt
szemem rád zárom, köréd;
szelíden őriz s mindjárt elbocsájt,
ha valamit megmoccant a sötét.

fordította: Kányádi Sándor

Hegyek közt...

2007-09-26T18:44:00.001+02:00

2007-09-25T23:17:00.000+02:00

Ismeretlentől idézve...

2007-09-25T10:53:00.000+02:00

"Még hogy én lubickolni?
Az élet nem tenger.
Csak ülök a fenekén,
És nézek a semmibe..."

/Saját gyűjtés/

2007-09-25T00:17:00.000+02:00

Bohumil Hrabal: Túlságosan zajos magány /részlet/

2007-09-22T13:11:00.001+02:00

„… Jézus csak kapaszkodik és kapaszkodik a dombra, miközben Lao-ce már a csúcson áll, és láttam a felhevült fiatal férfit, aki meg akarta változtatni a világot, míg az öregúr rezignáltan nézelődött, és a kezdethez való visszatéréssel bélelte a maga örökkévalóságát.”

2007-09-22T12:12:00.001+02:00

Vonnegut, Kurt Jr.

2007-09-21T01:00:00.000+02:00

Osztom a véleményét

Amorf Ördögök - Tomvécces

2007-09-16T20:08:00.000+02:00

Örkény gyöngyszemei:

2007-09-14T15:37:00.000+02:00

"Erkölcsi világkép, tömegsport. Mint a futballt, huszonketten játsszák. A nézők (néha tízezrek is), akikre a szabályok nem kötelezők, a játékosokat buzdítják."

"Magyarország, rögeszme (orv.: „fixa idea”). Tízmillió lakosa van. Újabb hírek szerint gyógyítható, bár úgy sokat veszít a bájából."

"…zavarja-e egy liba nyugalmát, hogy tíz perc múlva levágják, felnégyelik, ropogósra sütik? Ha erre gondolok ' és nem ordítok éppen ', jókat nevetek magamban!"

"...valamit fél óra alatt meg tudok csinálni, és az a valami megváltoztathatja a világot, ha csak mikroszkopikus méretben is. Ez az öröm, s az, hogy ezután rögtön újra nekiállok egy másikat kidönteni, ez a borzalom. Ez a kettő együtt valamit adott az én életembe, ami addig nem volt."

"Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig."

2007-09-14T15:26:00.000+02:00

"Ember-e még, mondd a halott is?
Ugye, hogy nem? Ő már nem ember!
Alvóhoz hasonlít - de mégsem!
Aki meghalt, nem álmodik már!
Szoborhoz hasonlít - de mégsem!
Holt kő az, de nem is volt élő!
A halál mindenhez hasonlít,
de nem azonos semmivel sem."

(Gilgames eposz)

Bohumil Hrabal - Ki vagyok

2007-09-03T21:41:00.000+02:00

Soha, még álmomban sem jutott eszembe, hogy változtatni kívánjak vagy akarjak a politikai eseményeken, melyek közepette éltem. Soha nem vágytam rá, hogy akár a nyelven, akár a világon változtassak, és ha Marxot idéztem, ha Rimbaud-t idéztem, ha Mallarmét idéztem, mindig magamat akartam megváltoztatni, azt az embert, aki a kezem ügyében volt, önmagamat. Ezért mindig tanúnak tekintettem magam, sohasem a kor rossz lelkiismeretének, erre sosem voltam alkalmas, mert már gyerekkorom óta csodálattal töltött el a valóság, amit nem én teremtettem, ami korábban keletkezett, mint én, aki csak arra vágytam, hogy tükrözzem ezt a valóságot, mert még a legszörnyűbb eseményekben is annyi szépséget láttam. Én mindig is tökfilkó voltam, aki csörgővel sétál a napfényben, és a látszólagos bohócsipka ma is a fejemen van. Én mindig megtiszteltetésnek éreztem, hogy mint forgalmista tanúja lehettem a második világháborúnak, sose hittem a szememnek, annyira megdöbbentők voltak az akkori borzalmas események, akárcsak a háború után, amikor magam körül és saját magamban annyi szép förtelmet láttam, és annyi szenvedésben volt részem a szerelemben, hogy még ma is rosszul alszom tőle, mert ez az én látszólag hétköznapi életem önmagában drámai. Megtiszteltetésnek érzem hát, hogy együtt élek ezzel a nemzettel, melynek értékeiben éppúgy kételkedem, mint saját erkölcseimben, én olyan eretnekféle vagyok, én szidom mindazt, amiben, bizonyos eszményi rendben, ez a nemzet él, amiben reménykedik, sőt abban sem hiszek, amit nemzetem a zászlajára írt, én nagy kételkedő vagyok, nem hiszem, hogy győz az igazság, igen-igen kétlem, hogy olyan nemzet vagyunk, amely kívánja és reméli az igazságot, bár azok nagyságát, akik ezért az igazságért harcoltak és megszenvedtek, sohasem tagadom, sem Husz János Mesterét, sem Pogyebrád Györgyét, s végeredményben Masaryk professzorét sem. Most korlátolt szuverenitásban élek, így magyarázta meg nekünk mai igazságunkat Brezsnyev, de ez a mondat éppúgy nem zavar, mint az, hogy győz az igazság. Változatlanul úgy élek, ahogy éltem, ahogy akkor is élnék, ha a Várban a Habsburg-dinasztia helytartó ura lakna. Annyi bajom van saját magammal, hogy kikovácsoljam magam, annyi bajom van a felebarátaimmal, hogy nekem nincs időm változtatni a politikai helyzeten, sőt még azt sem tudom, miről beszélnek azok, akik kívánják a változást, mert én csak magamat szeretném megváltoztatni, magamnak kívánnám, hogy felemelkedjem a mennyekbe, ahol elmondhatnám magamról, hogy az vagyok, aki vagyok... Én csak az önmagam rossz lelkiismerete vagyok... egyelőre. Akárhányszor történt velem valami, arról mindig azt gondoltam, hogy ilyesmi csak velem fordulhat elő, ezért voltam félszeg, ezért voltam szégyenlős, ezért mutogattam mindazt, amit írni kezdtem és megírtam úgy, mintha nem én, hanem másvalaki írta volna, annyira zavarban voltam, annyira szégyelltem az első szövegeimet. Csak aztán később, amikor kiléptem az életbe, és amikor megtanultam kiadni magam a többieknek, amikor a kocsmában már annak örültem, hogy ami csak velem fordult elő, az másokkal is megesik, akkor jött meg lassan a kurázsim, hogy mégsem vagyok annyira egyedül. És így aztán annyi éven át hallottam a többiektől, hogy az én legnagyobb titkaim, az én legbizalmasabb dolgaim nemcsak az én rejtegetett betegségem, de hogy mindez másokkal gyakrabban fordul elő, mint velem, mindez nagyobb erővel, nagyobb töltéssel a többiek egész csoportjaiban oszcillál, hogy végül úgy éreztem, ami gyakran ért másokat, ami előfordult velük, mintha velem esett volna meg, sőt jobban örültem neki, ha az, ami másokkal történt, velem is megtörtént, így aztán mások esetét inkább úgy meséltem el, mintha a dolog velem fordult volna elő. És ettől valahogy megerősödtem a többiek között, valahogy felbátorodtam, hogy a vékony jégre lépjek, a lélek összeomlásával fenyegető mennyezetre, bátorságot gyűjtöttem, hogy a kocsmákban újra és újra megfigyeljem, hogy amiről azt hittem, csak az enyém, az másokkal is megesik. Ezek az én kocsmáim, ezek nem holmi hivatalok, holmi gyóntatószékek voltak, én nemcsak azért jártam kocsmába, hogy kérdezősködjek, hanem azért is, hogy csak úgy elüldögéljek, és ne erőszakoskodjam, hogy ne úgy fogjak a dologhoz, mint egy riporter, vagy közvélemény-kutató, ültem és ittam és hallgatóztam és vártam, még csak nem is tudatosan, de amikor egyszerre csak valaki a pillanat hatása alatt rákezdett, éppúgy, mint én, amikor nem akarok, de hirtelen muszáj az írógéphez ülnöm, és az a valaki olyasmiről mesélt, ami akár közösségellenesnek, megbotránkoztatónak, sőt ízléstelennek tűnhetett, ami gyilkosságra, paráznaságra utalhatott... hát ilyenkor a kocsmában úgy éreztem, hogy én beszélek magamhoz és magammal, hogy az én közvádlóm és egyben gyóntatóm mondja nekem, hogy mindaz, amit magamról gondoltam, amiről úgy hittem, hogy csak velem fordulhat elő, általános dolog, sőt úgy éreztem, mintha a mesélő és önmagát vádló vendég csak azért volna itt, csak azért született volna meg, hogy segítsen nekem, hogy segítsen cipelnem ezeket az én elhajlásaimat, különcségeimet, ezeket az én legtitkosabb vágyaimat és elvetemültségeimet... Mély öntudatlanságomat azzal iparkodom előidézni, hogy tudatommal ügyetlenül a tudatalattimba tologatom ezeket a dolgokat, és csak most tartok ott, hogy tiszta tudattal próbálom megvilágítani múltamat, hogy megváltsam magam, hogy gyógyítsam magam a magyarázattal, hogy lassan talpra álljak. Az én szövegeim, vagyis az irodalmam nem más, mint az elveszett időm keresése, ez a keresés megráz, de egyben szórakoztat is, ezért tartom fontosnak, hogy szövegeim mulatságosak legyenek, hogy az ilyen keresés nehézségeivel szórakoztassam magam. Minden ilyen késleltetésemet nem tartom szándékoltnak, nem arra törekszem, hogy amit tudok, megírjam, hanem hogy eljussak ahhoz, amit még nem tudok. Vagyis hát nem egészen azt csinálom, amit akarok, hanem amit nem akarok, tudom, hogy szél ellen kell pisilni, hogy azzal kell égetni magunkat, ami olthatatlan. Egyedül állok az ítélőszékem előtt, és az én belső ítélkezésem a nagy kérdezősködés, a vádbeszéd és egyben védekezés, vádlója és védőügyvédje vagyok saját magamnak. Hogy így írok, ez azzal jár, hogy a párhuzamosok idő előtt keresztezik egymást, hogy a saját szavamba vágok, mert gépies úton nincs haladás, előre csak a belső monológ meg-megszakításának útján mehetek, melyen a kívül zajló események torpantanak meg. Ettől viszont a szövegeim azonosak az utammal, napról napra, hónapról hónapra, egyik évből a másikba, vagyis nem ad infinitum, az alkotói lendületemet viszont meg kell őriznem mindaddig, amíg üt az utolsó óra, amikor talán megpillanthatom a számlámat, a cechemet, megtudhatom, hogy mennyit költöttem a gigantikus kocsmában, amit számomra a világ jelent. Egyelőre csak kocsmáros nélkül gyarapítom a számlát, egyelőre csak azt tudom, hogy hitelből élek, hogy minden kiadásom fel van írva a nyitott ajtó félfájára, ahonnan ezt a varázslatosan szép világunkat látom, amelyről csak azt írom meg, amit egyszer majd enyhítő körülménynek számítanak be nekem, bár jól tudom, hogy ezt csak bebeszélem magamnak, hogy mindaz, ami enyhíthetne bűnömön, hogy élek, mindaz inkább befeketít, terhelő lesz rám nézve, hogy mindazért mindenestül bűnösnek találtatok... Amit írok, az nekem egyelőre büntetés azért, mert a gaztett és az ártatlanság között csapongok, mert folyton elodázom a végső elszámolást és az ítéletet, mert kissé azzá lettem, amivé mindig is lenni vágytam, átkozott költővé. Csak most, hogy irtózom magamtól, hogy ítélőszékem elé szólítom azt, ami tudattalanom legmélyén van, most tudatosul bennem a múltam, és tördelem a kezem magam miatt, és nem oldozhatom fel magam, így aztán legalább abban vagyok bátor, hogy a szövegeimmel és a szövegeimben viselem a bűntudatomat. És közben fanyarul nevetek. Ez az én akasztófahumorom... az én prágai iróniám.

Nekem mindig előnyömre vált, hogy komoly műveltségem és komoly tudásom sohasem volt, és így mindent az élményre tettem fel. Hogy műveltségem sohasem forrott ki, hogy sohasem eshetett át minőségi változáson, hogy sohasem futhatta belőle az ugrásra másmerre, annak az az egyszerű oka, hogy kissé lökött vagyok. És főleg, hogy sokat olvasok, következésképp sokat idézek, és amikor sokat idézek, rendszerint elfelejtem közölni, hogy amit mondok, azt honnan és kitől idézem. Én tulajdonképpen hullarabló vagyok, előkelő szarkofágok fosztogatója. Igazából ilyen a jellemem, és ebben újító és kísérletező vagyok, egyfolytában szaglászom, hol és mit lophatnék el halott vagy eleven íróktól és festőktől, és utána, mint a farkával sepregető róka, eltüntetem a tetthelyhez vezető nyomokat. Mindenestül kifosztottam Louis-Ferdinand Céline úrnak, Ungarettinek, Camus-nek, Rotterdami Erasmus úrnak, az Idióták előnyben szerzőjének, Ferlinghettinek és Kerouacnak a sírját. A Gyöngyszemet a mélyben Jakob Boehme szeméből vájtam ki, akárcsak azt a szép mondatát, hogy "Az ember nem fejtheti le magát a koráról". Az örök építés melankóliáját Leibniztől - vagy Nietzschétől? - loptam. És Roland Barthes úr sírboltjából azt tulajdonítottam el, hogy "A művészet ünnepet varázsol a tudásból", és ezt csak úgy mutatóba sorolom fel, tulajdonképpen ha van egy-egy tisztességes gondolatom, az mindig lopott, beleértve Platón mondatát, "A szépben való nemzés"-t. Meg aztán ami szépet azon az én ugródeszkámon és csakis az én ugródeszkámon valaha is írtam, azt mindig másoktól hallottam, én tulajdonképpen a kocsmák és restik vendégeinek zsebtolvaja vagyok, ez éppen olyan, mintha a felöltőjüket vagy esernyőjüket lopnám el. De a legnagyobb menő abban vagyok, hogy olyan helyzetekről hazudozom, amilyenekben sohasem voltam, hogy úgy teszek, mintha olvastam volna azt a könyvet, amit a kezembe sem vettem, hogy olyan eseményekről tanúskodom, amelyeknek nem voltam részese, hogy megesküszöm valamire, de az esküm hamis, hogy olyan tettel kérkedem, amit másvalaki vitt véghez, hogy szemtanúnak mondom magam, és hamis leírást adok, kurva vagyok, aki megjátssza, hogy szerelemből szeretkezik, széltoló és simlis vagyok, és a hazudozás olyan természetes elemem, mint halé a víz. A bűneimért járó tisztítótűz alighanem akkora lesz, hogy az égiek majd csakis azért engedik át a mennyországba a hétpróbás bűnözőket és vandálokat, hogy végre sorra kerüljek, mielőtt a pokolba taszítanak. De fő, hogy az a tisztítótűz, az a mennyország, az a pokol meglegyen. Hogy legyen valami a világon, nem több, mint a mennyország-pokol-paradicsom, amit a gyerekek játszanak. Nem több, mint hogy ez valóság legyen, és akkor meg vagyok váltva, akkor nem éltem hiába.
Olyan ember vagyok, aki visszanézve dicső életére, mely annak rendje és módja szerint elcsordogált az ujjai között, eltelik a hittel, hogy van örök élet. Most nemcsak érzem, de biztos vagyok benne, hogy az életnek a dolgok túloldalán lévő kataszterében járok, az örök élet kataszterében, ahonnan már végképp nincs visszaút. Olyan ez, mintha tavaszi napba néznék, káprázat, mely kellemes, mint az imádott alkohol. Az örök élet nem más, mint ijesztően szép egyhangúság, amelyben folyton-folyvást ugyanazokat az üveghangú keringőket játsszák. A halál azután olyasvalami, ami engem már nem érint, mert a halál kellemes határ, elég, ha az ember lehajtja a fejét, és bemegy oda, ahonnan születésekor elment. Minden napon, amikor szembesülök a lehetőséggel, hogy meghalok, nagyon közel kerülök az édes titokhoz, amely mögött a világosság királysága van. A halál veszélyét már nem kerülöm, nem veszem tudomásul ezt a veszélyt, mert már nem félek. Semmit sem kívánok jobban, mint hogy a világosság nem-szabadságában időzzek. A régi világ már nem távolodik tőlem, ellenkezőleg, szembejön velem. A feldúlt temető a világosság diadala. Jelenlétem végérvényesen a múlté, a regressus ad originem javára. A világ már számomra is elveszett, és én visszamegyek oda, ahol még sohasem voltam. Egész életemben akaratlanul hazudtam, mert olyan világban éltem, amely nem más, mint hazugság, de a hazugság végén az ember megpillanthatja a világosság igazságát. Szeretem az agyér-elmeszesedést, a feledékenységet, az ügyetlenkedést, látom magamon, és örömmel figyelem, hogy hogyan közeleg az imbecillitás, hogy hogyan árusítom ki memóriám híres raktárait, boldog vagyok, hogy úgy közeledem a gyengeelméjűséghez, mint az emberi élet csúcspontjához. Engem már semmi veszély nem fenyeget, nincs okom bárkit is óvni a kételkedés és a tévedés erőszakosságától, az összes tanács, amit kaptam, az összes tanács, amit adtam, a haszontalannál is haszontalanabbnak bizonyult, minden ember, következésképpen minden társadalom is csak arra vágyik, hogy a saját kárára fejest ugorjon a szerencsétlenségbe, ami azzal a kétségtelen haszonnal jár, hogy ott lent és már a zuhanás után kiderül, mi is az igazi világosság. Világosság in tenebres, amikor már késő. És minthogy már késő, az igazság is a miénk, márpedig az igazság mindig több bármilyen fikciónál. A fikció a felismerés szépséges odázása. De a fikció is mindig több, mint a világnézet, mint bármilyen politikai eszme. Az epilógus mindig szebb a reményt keltő prológusnál. Az aggastyánok mindig előtérben vannak, mert kezük ügyében ott van a fényben fürdő ifjúságuk...

Ülök az Arany Tigrisben, a söralátéttel játszadozom, és megint és ismét nem tudok betelni az embléma látványával, két fekete tigris pörög az ujjaim között, mint mindig, most is öntudatlanul a számla sarkait hajtogatom, először az egyiket, aztán a másikat, a harmadik sör után a harmadikat és végül a negyediket, néha, amikor az első sört BohousĄ hozza ki nekem, fehér pincérzekéjéből fehér papírcsíkot vesz elő, és mosolyogva már előre behajtja nekem a számla sarkát, társaságban ülök, bárhová ülök is le, ott van a társaságom, ez az én szertartásom, de nemcsak az enyém, hanem mindazoké, akik bejönnek sörözni, hogy az asztalnál ülők társasággá alakulnak, amely beszélget. Amolyan kocsmaasztalnál folytatott diskurzusok ezek, diskurzusok, melyek közben az ember azáltal, hogy beszél, megszabadul a napi feszültségektől, vagy egyszerűen csak locsogunk, de a locsogás is oldja a feszültséget, lehet, hogy amikor az ember padlón van, a leghétköznapibb duma gyógyítja a legjobban, a hétköznapi ügyek és események kitárgyalása, néha csak ülök, és konokul hallgatok, egyáltalán, az első sörnél a vak is láthatja rajtam, hogy rühellek válaszolni bármiféle kérdésre, annyira várom az első kriglit, így aztán eltart egy ideig, amíg alkalmazkodom a kocsma zsarnoki lármájához, amíg ráhangolódom a sok emberre, a sok dumára, itt mintha mindenki azt akarná, hogy amit mond, azt ország-világ hallja, a kocsmában mindenki azt képzeli, hogy az, amiről éppen beszél, figyelemre méltó, így aztán harsányan bömböli a semmitmondó kinyilatkoztatását, én is ezek közé a hangoskodók közé tartozom, a második sör után én is nagyon fontosnak tartom, amiről beszélek, ezért aztán kiabálok, árgus szemmel rikácsolom a mondanivalómat, mert balgán úgy hiszem, hogy amit mondok, azt nemcsak az asztaltársaságomnak, de talán az egész világnak hallania kell. Ülök hát az asztalnál, és megállás nélkül idegesen játszom a söralátétekkel, mint a kártyát, akár tíz alátétet is összefogok, megkeverem, magasról az asztalra ejtem, belekortyolok a sörbe, de utána megint az alátétekkel meg a számlával matatok. Itt ülök a kocsmában, nem vagyok egyedül, de nem kapcsolódom be a diskurzusba, csak hallgatózom. Én tulajdonképpen már több tízezer ilyen beszélgetés résztvevője voltam, több tízezer emberrel akadtam össze a kocsmáimban, talán több tízezer embert maszatoltam össze ha nem is a beszédemmel, de párbeszédemmel, amely időnként előadásba torkollt, rendszerint nem az enyémbe, hanem másokéba, és akkor mindenki elcsendesedett, és hallgatta a történetet, amely úgy volt elmondva, hogy pontot tett a kocsmai dumára, vagy ahogy Václav CĄerný professzor mondja, a kocsmai hablatyolásra, de Eman Frynta szakavatottan kocsmai históriának nevezte az ilyesmit. A DvorĄák vonósnégyes brácsása, Ruis úr befejezte történetét, a Bilinában adott legutóbbi koncertjükről mesélt, hogy milyen szomorú és fakó volt az időjárástól és nemtörődömségtől ütött-kopott város, hogy a főterén cigányok meg részeg pasasok ődöngtek, de este kiöltözött emberek jöttek a városházára, és Bilina megváltozott, figyelmes és meghatott közönség ült a nézőtéren. Mellettem a gombáról folyt a szó, a vendégek a rizikéről beszélgettek, én meg csak vártam, mikor hangzik el a lényeg, de mert a legfontosabbat a rizikéről senki sem mondta el, engedelmet kértem, és azt mondtam... Szóval a rizike, uraim, misztikus gomba, szép rőt színe van, és a koncentrikus zöldes körök a gomba üzenetét hordozzák magukban, mert ezek a zöldes, egyre szűkülő körök minden rizikén zöld köldökké esztergályozódnak, a koncentrikus szűkülő körök középpontjává, és ez a pont a rizike kalapja közepén az elmélkedés közepe, ez az a pont, amit a buddhista papok néznek, a köldökük, amelyen a köldökzsinórra felfűzve visszajutnak ősanyánk eredendő bűnéhez, az első nőhöz, akinek sima volt a hasa, az emberi faj eredetéhez, mondom, ez az üzenet olvasható ki, uraim, a rőt színű rizike koncentrikus zöldes köreiből, ebben a gombában megvan az emberi eredet és a jelen legtisztább alapvető szimbolizmusa... Hanem, uraim, maguknak, akik szeretnek jókat enni, adok egy receptet, elmondom, hogy készítik el a spanyol favágók az erdőben a rizikét. Egy réteg kolbász, egy réteg rizike, aztán felkarikázott paprika, egy réteg szalonna, karikára vágott paradicsom és megint egy réteg kolbász, rizike, és így tovább, a tetejére pedig reszelt sajtot szórhatunk... És harsogva adtam elő a két üzenetemet, mert különben nemcsak Prágában, de a járásban, az országban, Európában sem hallottak volna meg, másrészt szeretek botorul üvöltözni, amikor azt képzelem, hogy ami bennem van, az közkincs... És Ruis úr elmesélte, hogy a DvorĄák vonósnégyes Svédországban szerepelt, és csakis cseh zenét játszott, csak DvorĄák kvartettjét, amit akkor írt, amikor meghaltak a gyerekei, és befejezésül Smetanát, az Életembőlt... és egyszerre csak felcsuklott valaki, és zokogás hallatszott, mindenki forgolódott, és később, amikor vége volt a koncertnek, kiderült, hogy egy disszidált orvos felesége is ott volt, és az öltözőben azt mondta Ruis úrnak, hogy muszáj hazamennie, hogy évek óta nem látta az anyukáját, hogy haza kell mennie, mert elpusztul, pedig itt a Mercedestől kezdve mindene megvan, de haza kell mennie, látnia kell Prágát és az anyukáját és a barátait... És ezt csendesen mondta Ruis úr, és mindenki elnémult, és hallgattuk Ruis úr szép reszelős hangját, és utána Sztravinszkijra terelődött a szó, akinek mindig ott volt a falán a három szent muzsikusa, a három patrónusa, Webern, Schoenberg és Berg... És én csak lestem a pillanatot, amikor résnyire nyílik a beszélgetés ajtaja, és én a résbe lököm a térdem, és elmondom azt, amiről, mint mindig, szentül hiszem, hogy nemcsak ennek az asztalnak, de az egész kocsmának, és nemcsak az egész kocsmának, hanem az egész városnak, országnak, világnak tudnia kell... És amikor belöktem a térdem az ajtó résébe, melyen angyal repült át, jó hangosan ezt mondtam... Délelőtt, uraim, Bécset hallgattam a rádióban, és Webern életrajzához a zeneszerző veje ezt tette hozzá... Amikor Ausztriában vége lett a háborúnak, és az amerikai hadsereg átvonult Linzen, kijárási tilalom volt... és Webern veje, amikor este maga Webern állított be hozzájuk, hogy ő a nagy Webern, szóval Webern veje azt mondta, apuka, itt van nyolc cigaretta, magának dugtam el, maga szenvedélyes dohányos, tessék, és Webern könnyekig meg volt hatva, és azt mondta, boldog vagyok, hogy hozzád adtam a lányomat, boldog vagyok, hogy ilyen derék vőm van, és a lányomnak ilyen derék férje, és most azonnal rágyújtok, nem tudom türtőztetni magam, de a lánya meg a veje azt mondta, apuka, gyújtson rá az előszobában, itt gyerekek vannak, így hát Webern kiment az előszobába, de aztán arra gondolt, hogy a füst beszivárog a szobába, ahol az unokái alszanak, és ha már ilyen rendes veje van, majd kint cigarettázik, az erkélyen. És kiment a sötétbe, és mohón a szájába dugta a cigarettát, reszkető kézzel meggyújtotta a gyufát, és amikor végre beszívta a nikotint és a zamatos füstöt, amelyre olyan régóta vágyott, lövés dörrent, és Webern összeesett, és amikor a háziak kijöttek, ott találták a halott Webernt, az első szippantás egyben az utolsó is volt, az utolsó, drágán megfizetett slukk, a lövést egy őrségen álló katona adta le, mert tilos volt villanyt gyújtani meg tüzet rakni, és a golyó megölte Webernt... de figyelem, uraim, az események misztikus összefonódása ezzel nem ért véget! Az a katona nagyon szerencsétlen volt, hogy szinte tévedésből megölte Webernt, és amikor hazament Amerikába, gyógykezeltette magát, Webern olyan sebet ütött rajta, hogy három év múlva már a pszichiátrián volt, és öt évvel azután, hogy lelőtte Webernt, a saját fejébe is golyót röpített... És Marysko úr elérzékenyült, és később, amikor hazafelé indultunk, azt mondta nekem... Ezt a történetet, ezt a Webernt nem kellet volna elmondanod... ezt mondta nekem Marysko úr, aki szidta Webernt, mint a bokrot, hogy ember ilyet nem játszik, miközben Ruis úr állította, hogy szereti Webernt, és szívesen játssza, és Hampl úr, a grafikus Ruis úr pártját fogta, hogy ő egyenesen imádja Webernt, csak azért, mert egyáltalán nem érti a zenéjét... Én pedig ültem az Arany Tigrisben, néztem a vendégek arcát, és igen, ez nem volt locsogás, ez nem volt kocsmai hablaty, néha, Václav CĄerny ´ uram, ez a lármás kocsma egy kis egyetem, ahol a sör hatására az emberek olyan történeteket, olyan eseteket mondanak el egymásnak, melyek felsebzik a lelket, és fejük fölött, a cigarettafüstben az élet abszurditásának és nagyszerűségének nagy kérdőjele lebeg... Hallgattam, a rizikére gondoltam, a koncentrikus zöld körökre, a zöld pontra a rizike rőt színű kalapja közepén, a világ köldökére, az omfaloszra, amelyen át visszamehetünk Éva ősanyánk sima hasáig... így aztán gondolataimba merülve semmit sem hallottam abból, amiről körülöttem beszélgettek, és visszaszöktem a gyerekkoromba, amikor először léptem át egy kocsma küszöbét, amely annyira elbűvölt, hogy a kocsma lett a végzetem. Apám gyakran magával vitt a Laurin és Klement motorbiciklijén, amikor a sörgyár intézőjeként végigjárta azokat a kocsmákat, amelyeknek a sörgyár szállította a sört, falvakba és kisvárosokba jártunk, emlékszem, a kocsmát mindig sivárnak találtam, annyira szomorú volt délelőttönként és délutánonként, jóformán üres, az összes falusi kocsmában mindig félhomály volt, csak a hordó csapja, a pult fénylett bágyadtan, apám az adót számította ki a kocsmárosoknak, rendszerint a konyhában, én a söntésben üldögéltem, a söntés szinte mindig hideg volt, de én limonádét ittam, egyiket a másik után, szép piros meg sárga limonádét, amely sistergett a pohárban, néhány vendég is ült a félhomályban, és jelenlétüket csak az árulta el, hogy valamelyikük felemelte a poharát, vagy magába döntötte a sört, volt, aki dohányzott, gyufa lobbant, és én boldog voltam ezekben a kocsmákban, néha behívtak a pult mögött nyíló konyhába, a kocsmárosnét szinte mindig ott találtam, és úgy láttam, hogy rettenetesen fáradt, sőt ezek a kocsmárosnék nehezen jártak, meg-megkapaszkodtak a bútorokban, a székről úgy álltak fel, mintha reumájuk volna, és én levest kaptam tőlük, pacallevest meg pörköltöt, és megint teleittam magam limonádéval, pirossal meg sárgával, egymás után ürítettem a poharakat, az asztalon, apám előtt vakítóan fénylettek a listák, apám ujjaiból füst szállt fel, az egyiptomi cigaretta kék füstje, mindig egyiptomi cigarettát vettem neki, apám nyájas, halk, unszoló hangon beszélt, a kocsmáros csak ült, és figyelte, mit tanácsol neki apám, és én nem értettem, miről beszélget itt ez a két ember, mintha idegen nyelven szóltak volna egymáshoz, de a kocsmárosnak mindig rosszul állt a szénája, valahogy úgy, ahogy nekem az iskolában, apám volt a tanító, és a kocsmáros a tanuló, akinek baj volt a leckéjével, bámulta is a padlót a kocsmáros úr, nem mert apám szemébe nézni, de apám hangja reménnyel töltötte el, apám hangjától a kocsmárosnak megjött a kurázsija, úgyhogy végül mind a ketten nevettek, és sokáig rázták egymás kezét, egymás szemébe néztek, és apám ott hagyta a listákat az asztalon, és a kocsmáros mindig rátukmált egy üveget vagy két kupica pálinkát, aztán kikísért bennünket, segített megtolni a motorbiciklit, és amikor elhajtottunk, tudtam, hogy apám távozása után az egész kocsma fellélegzett, hogy apám talán azért volt intéző, mert valami szomorú dolgot közölt a kocsmáros úrral, valamit, amitől a kocsmáros úr félt... És a következő kocsmában megint piros és sárga limonádét ittam, egyiket a másik után, egy év múlva már féltem bemenni a konyhába, csak ültem a söntésben, és az üvegezett ajtón át hallgattam, hogyan figyelmezteti apám a kocsmáros urat valami kellemetlen dologra, és a kocsmáros védekezik, megint felhoz valamit a saját mentségére, volt, hogy a kocsmáros kirohant a söntésbe, ivott egy kupicával, és sápadtan visszament a konyhába, apám átkarolta, és kedvesen a lelkére beszélt, éppen úgy, mint mikor engem dorgált gyöngéden, hogy tanuljak többet, hogy hagyjak fel a haszontalankodással, mert mi lesz belőlem, ha rossz tanuló leszek? Szerettem utazni apámmal, rendszerint tanítás után indultunk, de főleg szünidőben motoroztunk sokat, mindennap körbejártam apámmal a nymburki járásban levő kocsmákat, már kívülről ismertem őket, de legjobban a lysái kocsma nyűgözött le, az U meĄsta Kolína, ott a kocsmárosné olyan trágár volt, hogy apám csak vörösödött, az aszszony meg nevetve legyintett, és a sör meg az adó minden gondját-baját taccsra tette. És én ültem a napfényes söntésben, ahol egy nagy aszparágusz meg egy varrógép volt, egymás után ittam a piros limonádét és közben egy-egy sárgát, és gyönyörködve hallgattam, milyen tiltott csúnya szavakat használ a kocsmárosné, aki viszont, amikor kijött a söntésbe, hogy újabb limonádét tegyen elém a hozzávalóval, megsimogatott, és ahogy rám nézett, gyönyörű volt a szeme, amelybe mindenestül belefértem. Más kocsmákban már körbejártam az egész lokált, a tánctermet meg a színházi termet, kimentem a kertbe, ahol kuglizó volt, ahol asztalok álltak, lenyűgözött a zsidó Hugo SĄmolka úr kocsmája, SĄmolka úr gyerekeinek olyan sűrű haja, olyan sűrű varkocsa volt, hogy ki sem látszott belőle az arcuk, SĄmolka úr kopaszra volt nyírva, és vörös haja a szemöldökéig a homlokába nőtt, és felesége mindig és szakadatlanul verejtéktől csillogott, úgy fénylett, mint akit olajjal vagy hájjal kentek be, sőt mintha a ruhája is zsírral vagy hájjal lett volna bevonva. Így aztán megszerettem a kocsmákat és fogadókat, és kínosan feszengtem, ha apám egy étterembe vitte be, ahol abrosz volt, és ha valahol még fekete ruhás pincért is láttam, ott megszeppenten ültem, és ha csak tehettem, inkább az étterem előtt sétáltam, amíg apám kijött, és indulhattunk a falusi kocsmába... ezek a falusi kocsmák... engem már úgy ismertek mindegyikben, mintha a családhoz tartoztam volna, boldog voltam ezekben a kocsmákban, keresztül-kasul bejártam a helyiségeket, néha az udvarba meg az ólakba is benéztem, volt olyan vendéglő, és ezt szerettem a legjobban, amelynek mészárszéke is volt, ott mindig szalámit kaptam, azt élveztem csak igazán, ittam a limonádét, egyik poharat a másik után, és szalámit ettem hozzá... Amikor a reálgimnáziumba kerültem, akkor már sört ittam. Ahová csak apámmal megérkeztünk, ott reklámot csaptam a sörnek. Egymás után ürítettem a poharakat, és élveztem a sört, hangosan dicsértem, hogy milyen finom és milyen kiváló, és ezt úgy mondtam, és olyan jóízűen ittam a sört, hogy nemcsak a kocsmárosok, de a vendégek is álmélkodtak... Így jártam végig újra és újra mindig ugyanazokat a kocsmákat, és ittam a sört, egyik poharat a másik után, és apám most is halkan vitatta meg a kocsmárossal a leszállított sör mennyiségének és az adónak a kérdéseit, valami mindig nem stimmelt, de én a söntésben ültem, és a harmadik sör után a vendégekkel diskuráltam, hanem a legszívesebben Kolínba utaztam apámmal, az Elbán túlra, Vodvárkáékhoz, ott már reggeltől tartott a vigalom, Vodvárka úr örökké jókedvű világfi volt, és apámnak ott sohasem kellett figyelmeztetni, sohasem kellett dorgálni, mert Vodvárka úr csúcsszuper volt, és az maradt nekem ma is. Ha ez a Vodvárka úr beállított Nymburkba, apámat elfogta a rémület, mert mennie kellett Vodvárka úrral Prágába, nekem ez óriási esemény volt, mihelyt megérkeztünk a SĄmelhausba, Prágában mi minden negyedévben egyszer csakis a SĄmelhausba mentünk, mihelyt beléptünk a terembe, Vodvárka úr egy százast ragasztott a hegedűs homlokára, és attól kezdve minden negyedévben, alighogy bementünk, a banda már a Kolín, Kolínt játszotta nekünk... és utána ültünk az asztalnál, és apám óránként figyelmeztette Vodvárka urat, hogy ideje volna hazamenni, de Vodvárka úr táncolt és énekelt, szórta a mosolyt meg a viccet, én meg ültem, és minél többet ittam, annál hevesebben öleltem magamhoz mindenkit, aki Vodvárka úrral kezet fogott, és így mulattunk a SĄmelhausban záróráig, és apám szerencsétlen volt, mert csak keveset ihatott, hiszen ő vezette a motorbiciklit és később a SĄkodát, és riadozott, hogy hova süllyedt, mert Vodvárka úr, amikor negyedévente egyszer beállított, mindig azt ígérte, hogy előbb el kell intézniük mindent a Sörházban, és csak azután néznek be egy percre a SĄmelhausba... így aztán a SĄmelhausból a banda az utcáig kísért bennünket, és ahogy mentünk hazafelé, hajnaltájt Vodvárka úr Nehvizdyben még felébresztette a vendéglőst, és ott is ittunk még újra sört meg kávét, és Vodvárka úr a muzsikusokat is fellármázta, és a muzsikusok játszottak nekünk, és Vodvárka úr még a boltost is felébresztette, összevásárolt egy halom csokoládét, és szétosztotta az asszonyoknak, akiket szintén meghívott, minekelőtte végigdörömbölt az ablakokon, és meginvitált minden jóakaratú embert, és a banda húzta, a népség énekelt, és apám ült, és az óráját leste, és rémüldözött, hogy két óra múlva megint a sörgyár könyvelői irodájában kell lennie... És gyerekkoromnak meg sihederkoromnak ezek a kocsmaláncai és később a nymburki kocsmáim, melyekben minden szombaton és vasárnap délelőtt meg délután biliárdoztam, az az én kocsmám, a Pod Mostem, ahol zongoráztam, ahol a zálabíi fiúkkal kártyáztam, legjobb barátaimmal, a zálabíi viskókban lakó egyszerű srácokkal és legényekkel, és később azok az én kocsmáim és vendéglőim és kis szállodáim, amikor biztosítási ügynökként jártam Csehországot, és utána azok az én nappali vendéglőim, amikor rövidáruval utaztam be fél Csehországot, és Harry Karel Klofanda cégét képviselve kínálgattam az árumat: mindennap vendéglőben ebédeltem, vacsoráztam, reggeliztem, mert a legegyszerűbb szállodában szerettem lakni, és aztán az az én Prágám, ahol naponta végig kellett járnom LibenĄ és ZĄizĄkov és a Kis Oldal és az Óváros kocsmáit, tulajdonképpen egy negyed évszázadon át csak ezekben a kocsmáimban ebédeltem, ritkán, inkább tévedésből jutottam el egy rendes étterembe, szállodába, és ott mindig feszengtem, sőt, ott gyámoltalan voltam, és csak akkor tértem magamhoz, amikor utána bementem az első kocsmába, a kocsmában mindig jól éreztem magam, ott az én embereim, az én pincéreim és főnökeim voltak, velük kötöttem barátságot, a kocsmában otthon voltam, családban voltam...
Most ülök az Arany Tigrisben, és ahogy visszanéztem a múltba, és végigszaladtam ezeken az én kocsmáimon, saját magamtól tudtam meg, hogy ez az egész tulajdonképpen apámmal kezdődött, amikor együtt motoroztam vele, hogy egyik limonádét a másik után igyam, és apám rendbe tegye a szerencsétlen kocsmárosok számláit és adóit, amelyekkel mindig baj volt. Most az Arany Tigrisben ülök, bazsalygok, hosszú percekig egyetlen szó sem jutott el a fülemig, mintha valahol egy csendes erdőben ültem volna, mert végigfutottam életem kocsmáin, a Nymburk környéki elsőig. Ruis úr, most már hallom a hangját, ezt meséli... Megérkeztünk Koppenhágába, ott két autó várt ránk, a DvorĄák vonósnégyesnek ez volt az első olyan felkérése, amit úgy fogadott el, hogy nem tudta, ki rendelte meg a kvartettet, ki fizet a koncertért ilyen fejedelmi honoráriumot. És az autók már szürkületben indultak el velünk, már Koppenhága határán túl hajtottunk, mindkét autóban egy-egy szelíd úr utazott velünk fekete redingote-ban, megérkeztünk egy nagy épülethez, kapu tárult, rács emelkedett, és autóink egy nagy udvarra gurultak be, és a rácsos ablakokból rájöttünk, hogy hamarosan egy börtönben fogunk kiszállni. Aztán a börtönigazgató szobájában ültünk, svédasztallal meg itallal vártak bennünket, és amikor eljött az ideje, bementünk a börtönkápolnába, és ott rabok ültek, és behangoltunk, és ott is DvorĄák vonósnégyesét és a Smetanát játszottuk... és miközben játszottunk, csend volt, és tudtuk, hogy ilyen közönség előtt még sohasem szerepeltünk, amikor befejeztük a darabot, a rabok nem tapsoltak, mélyen megrendülve ültek a helyükön, mi felálltunk, hajlongva elindultunk kifelé, de a rabok nem mozdultak, állukat vagy arcukat a tenyerükbe temetve ülve maradtak... ez volt életünk legjobb közönsége, ez éppen olyan közönség volt, mint mikor tavaly Oxfordban játszottunk, és csupa frakk meg csupa előkelőség, és amikor befejeztük a DvorĄákot, a Smetanát meg a JanácĄeket, a közönség csak felállt, a frakkingek felfénylettek, mi is frakkban álltunk, meghajoltunk, és kimentünk, és ahogy visszanéztünk, a közönség csak állt, éppúgy meg volt rendülve, mint a rabok Koppenhágában, akiknek ugyanazt játszottuk, DvorĄák vonósnégyesét, amit akkor írt, amikor meghaltak a gyerekei, Smetanától az Életembőlt és JanácĄek kvartettjét, úgy játszottuk ezeket a darabokat, és olyan mély ez a zene, a mi zenénk, hogy mind Oxfordban, mind a koppenhágai börtönben a közönség egyetlen tenyércsattanással sem merte megbontani misztikus egységét a zenével. Tulajdonképpen mi a zene, uraim, mivel hat ránk? Lényegében semmivel... vagyis mindennel... Mondta Ruis úr, és mindannyian meg voltunk illetődve, így aztán inkább egy pohár frissen csapolt sör mögé rejtettük arcunkat.

Ez itt egy ember, aki nem önmaga, itt állok a strahovi kolostor mellvédjénél, alattam a szemináriumi kert huppanója, a háttérben a Szent Vitus-templom, a Vár. Itt állok, jóformán kopasz fejjel, barázdált homlokom mögött, mint a római katona, mindent magammal hordok. Szájam körül kegyetlen ráncok, beesett arcomat a kihúzott fogaknak meg a műfogsornak köszönhetem. Szemem a kialvatlanságtól, az ivástól mélyen az üregébe süppedt. Agyam olyan, mint Hamupipőke diója, de ruha helyett annyi limlom, határeset, karambol, felebaráti arc, mondatfoszlány, esemény van benne, hogy zúg és recseg tőle a fejem. Gerincem, mint a villanypózna, mert hat nyakcsigolyám tropára ment. Szeretem a zajos magányt, a néma kiáltást, a teniszpályákat, Michaelis kerti rutáját. Harántcsíkos kék trikó van rajtam, amit egyszer régen Nürnbergben vettem, előtte gabonasört ittam a városháza pincéjében, úgy gyöngyözött, mint a pezsgő. Aztán egy kék dzseki van rajtam, Burbery's, ezt muszáj volt megvennem, annyira megtetszett nekem Cipruson, a gallérja fel van hajtva, hónom alatt Pijoan Művészettörténetének nyolcadik kötete, a Burbery's dzseki cipzárja ütközésig nyitva. Egy fess emberke. Mögöttem a királyi vár magasodik, most elismétlem magamban, kik adták egymásnak a kilincset a Hradzsinban, cseh fejedelmek, cseh királyok, a Habsburgok, köztársasági elnökök, később Hitler, és utána megint köztársasági elnökök, és aztán, mint az ajtókon becsusszanó korábbi hatalmasságok, Hruscsov meg Brezsnyev hajolt ki ennek a várnak az ablakain, mindez fel van halmozva bennem, ráadásul francia vér folyik az ereimben, Napóleon egyik katonája révén, aki Slavkovnál sebesült meg, és a nők hazavonszolták, és úgy meggyógyították, hogy egyiküket, egy morva lányt teherbe ejtett, és itt maradt. És kiálló pofacsontom ráadásul arra utal, hogy a morva emberek közé tartozom, az ő feleségeiknek meg lányaiknak pedig avarok és tatárok és magyarok csináltak gyereket... Most itt állok, és nézelődöm. A dolog a napnál is világosabb, ez az ország túl szép ahhoz, hogy hatalmas szomszédai ne érdeklődjenek iránta, most, hogy itt állok, nemcsak saját magamon, hanem ennek a nemzetnek a sorsán is átfutottam, amelyet most a szovjet hadsereg tart megszállás alatt, mint ezer évvel ezelőtt a reneszánsz. Nincs mit tenni, vagyis jól van így. Dédapám, a francia hadsereg leszármazottja, rendszerint úgy lerészegedett, hogy csak ritkán ért haza, többnyire az útszéli árokban aludt. Aztán TomásĄ nagyapám a bátyjával megszuttyongatta, és attól kezdve az öreg már nem az árokban aludt, hanem az ágyban. Fani dédnagynéném szívesen társalgott németül, távoli unokatestvérem birodalmi egyenruhában esett el Sztálingrádnál. Előttem a megnyesett szárnyú angyali Strahov magasodik, papok nélkül, dominikánusok nélkül. Amikor Katina nagyanyám férjhez ment, húgocskája született. Nagyanyám legidősebb bátyja, Methud, gyalázta az anyját, hogy nem illik szülni, amikor az ember férjhez adja a lányát. Később Methudnak két gyereke született, mind a kettő néma volt. Methud sokat járt templomba, meg volt győződve róla, hogy gyerekei büntetésből némák, mert gyalázta az anyját. Amikor a két néma gyerek felnőtt, a kromeĄrĄízĄi papok magukhoz vették őket, és némaságuknak köszönhetően kegytárgyakat meg miseruhákat árultak. Távoli unokahúgom, Milada, SĄpic mészároshoz ment férjhez, aki mészároscsaládból származott, de mint másodszülött, papnak tanult. A legidősebb fiú azonban meghalt, így aztán a tanulmányai befejezése előtt álló papjelölt kénytelen volt hazamenni és mészároskodni. Ez soha nem látszott meg rajta. Milada együtt mészároskodott a férjével, aztán jött a vörös hadsereg, Milada kommunista lett, '48 után kinevezték egy állami vállalat igazgatójának, és a mészárosmesterségről többé hallani sem akart. Nagy családomnak ez csak egy parányi része. Vincek unokatestvérem a protektorátus alatt a német operában énekelt. Aztán csatlakozott a kommunistákhoz. Ez egy része a családomnak, és tulajdonképpen ez vagyok én is, mint ahogy én vagyok a Hradzsin sorsa, a hazám sorsa, az országé, amely olyan szép, hogy erősebb szomszédai mindig erőszakkal vagy vérfoltos barátsággal kaparintották meg. Amikor '39-ben bejöttek a németek, minthogy részeg voltam, néhány fiatal birodalmi katonát hazavittem a sörgyárba, mert nem volt hol éjszakázniuk. Amikor a vörös hadsereg jött be, néhány szovjet katonát vittem haza, s addig laktak nálunk, amíg el nem vezényelték őket, vagy önként el nem mentek. Ez is én vagyok. Bárki jön el hozzám, bárkivel találkozom, annyira figyelek rá, hogy magamról megfeledkezem. Játszva kerülök át a másik oldalra, mert mindig igazat adok annak, akit hallgatok. Csak amikor már késő, akkor térek magamhoz az önérzéstelenítésből. Erényem ez? Vagy hibám? Igen, az vagyok, aki vagyok. Én tulajdonképpen már a többi ember vagyok, mindaz, ami rajtam kívül van. Én csak egy fényképezőgép, egy magnószalag vagyok. De később az én házitanítóm prizmája alatt csak a nekem való képeket, csak a nekem való beszédet vágom össze. Ez a bennem lakó jobbik ember, ez az én tanítóm azt tanácsolja nekem, hogy mindig azokat pártoljam, akiket gyerekként, fiatalemberként szerettem. A meghibbant, egyszerű, munka nélküli, lecsúszó embereket, akik még nem buktak el, de közel járnak hozzá, a gyerekeket, a szép kisasszonyokat, az olyan embereket, akik viskókban meg átalakított vagonokban laknak, az olyan embereket, akik nem túl műveltek, és talán épp ezért szeretik az egyszerű dolgokat és az egyszerű beszédet, az olyan embereket, akiknek az égvilágon semmijük sem maradt, csak a becsületük meg az, hogy el tudnak pirulni, hebegnek meg mellényúlnak, ha valaki merőn rájuk néz, hogy kertjükben krumplit meg répát tudnak termeszteni, és disznót hizlalnak... Ezekre az emberekre gondolok most, állok a strahovi kolostor mellvédjénél, mögöttem a Hradzsin szikrázik a napfényben, kék csíkos trikó van rajtam, amit Nürnbergben vettem, a trikón sötétkék dzseki, amely úgy van kinyitva, hogy gallérja elegánsan felhajlik, kezemben a modern művészetről szóló spanyol könyv fordítása, ereimben francia, magyar, tatár és avar vér... és most a cipőmet nézegetem, a cipőm barna és lyukacsos, Cipruson vettem, Lárnakában, ott, ahol kitioni Zénón, a sztoicizmus alapítója született, mert az ő idejében a görögök már eladták impériumukat a rómaiaknak, translatio imperii, és Zénón, ha helyén volt az esze, nem tehetett mást, mint hogy győzelmet kovácsolt a vereségből, az elemek jóvoltából élt, és emelkedetten viselte népe szenvedését, vagyis a saját szenvedését is. Állok a mellvédnél, homlokomat tíz barázda koronázza, úgy állok itt, mint egy vén bernáthegyi, és roppant messzire nézek, a gyerekkoromba és nemzetem első PrĄemysljeinek korába, nemzetem történelmébe, amellyel most élek...

Csak most tudom, hogy a nyakamba lihegő hetven év természetes érelmeszesedéssel és mű-érelmeszesedéssel jár együtt, csak most, hogy feleségem már negyedik hónapja nyugdíjas, tehát folyton velem van, most tudom, miféle poklon kell az embernek felülkerekednie. Elmenni, az olcsó volna, tíz deka sziléziai disznósajt három korona ötvenért, nem, magamra kell vennem a keresztet, és hallgatnom kell a feleségemet, figyelnem kell rá, de közben gondolnom a magamét, sőt erősebben kell gondolnom a magamét, mint azokban a látszólagosan aranyidőkben, amikor több mint negyed évszázadig sok szabad időm volt, csak a magam számára, szabad időm, amit azonban nem becsültem meg, amit, mint a tékozló örökös, pazarlón elfecséreltem.
A természetes szklerózis nem okoz nekem gondot, mert ha mindenre emlékeznék, amit elolvastam, amit átéltem, amit azok a hülye automatikus szövegek, a pszichikus asszamblázsok, kollázsok, mázolmányok jelentettek nekem, már rég megértem volna a diliházra, de mint ahogy a test az izzadással meg mindenfajta kiválasztással megszabadul az evés és ivás maradványaitól, a fejben is van valahol egy jelzőrendszer, amely kiradíroz mindent, ami nem fontos, mindent, ami talán árt a testnek. Aztán itt vannak a Nap protuberanciái, aztán itt vannak azok a pazar légnyomásváltozások, amelyek csodás afáziát okoznak, az ember csak ül, mint akit villám sújtott, és képtelen felidézni olyan szavakat, mint asztal, szék, nem tudja a telefonszámát, a barátja keresztnevét... A radírozás és kiradírozás csodálatos állapota ez, agymetszés, savbefecskendezés, amely pszichés elnémulással jár. Néha én is úgy üldögélek, a második szklerotikus természetemtől sújtva, mint Dolní BerĄkovicében a félhülye öregek a padon, ha éppen nyár van, ülök és figyelmesen nézem meztelen lábamat, megcsodálom az ujjaimat, rettenetesen érdekel a törött és elferdült kisujjam, máskor a tenyeremet nyitom ki, és úgy bámulom, mintha most látnám először. Ez az az óra, amikor annak a reménye is elszállt, hogy elered az eső, hogy a barométer mutatója a negyed négyről visszatér a szép időre, a tizenkettesre, vagy az esős idő tíz órájáról lassan elindul az egy óra öt perc felé, ez az az idő, amikor azt lesem, mikor enyhül a tarkómban fészkelő fájdalom, mikor hagy el a szorongás meg a félelem. Régebben élveztem ezt az időjárás és másnaposság okozta imbecillitásomat, élveztem, miféle ijesztő, de egyben csodálatos dolog történik velem, de most már több mint négy hónapja itthon van a feleségem, aki női lelke mélyéből gyűlöl mindent, amit én szerettem. Én anynyira szerettem reggeli nélkül kezdeni a napot, mert ha reggeliztem, az agyamat elöntötte az étel, és oda lett a reggeli meg délelőtti sziporkázó észjárás, amelyet talán az éhség váltott ki, talán az, hogy én reggel csak feketézni szerettem, elszívni két-három erős cigarettát, csak ezután tértem lassan magamhoz az éjszakától, éjjel én mindig rosszul alszom, úgyhogy reggelente nincs kedvem élni, nem akarok a világon lenni, csak az első cigaretta után támadok fel a nappalba, a második cigarettától mindig rosszul vagyok, a harmadiktól, bár le vagyok sülve, elsápadok, de ez az én szertartásom, ez volt az én reggeli szertartásom, a misém, szürcsöltem a kávét, és mohón szívtam be a füstöt, olyan mohón, ahogy lopva a börtönben cigarettáznak... és miközben cigarettáztam és ittam, kinéztem valahová az ablakon, valahová sehová, az égbe, és azzal, hogy semmi igyekvés nem volt bennem, igyekeztem a nulladik állapotba jutni, semmire sem gondolni, csak önmagamat hallgatni, hátha felbukkan valahol egy motívum, hátha kiúszik valami, mint folt az öreg tó színére, valami a gondolataim és az érzelmeim és a tévedéseim raktárából, hátha megjelenik valami, az első mondat, amellyel fejteni kezdeném a szöveg nagy szvetterét, mert az írás, nálam az írás mindig ez első fonal elcsípésével kezdődik, amelyről azonban ujjongva tudom, hogy mihelyt befűzöm az írógépbe, mihelyt gyorsan írni kezdek, addig nem hagyhatom abba, amíg tudatlanságból fel nem fejtem az egész szvettert... Ezek voltak a régi szép idők, ez volt az én fényűzésem. Most viszont reggel a feleségem kávét, kalácsot, vajas kenyeret tesz elém, szigorúan néz rám, és időnként kijelenti: A világ legegészségtelenebb dolga éhgyomorra kávézni, éhgyomorra cigarettázni... De jegyezd meg, én nem maradok itt egyedül! És könnybe lábad a szeme a látomástól, hogy én hamarosan meghalok, ő pedig egyedül marad. Így aztán most cigarettázom, de nem nézek ki az ablakon a semmibe, mert a feleségem rám kiált: Ne bámulj a levegőbe! És nekem a kávétól is, a cigarettától is elmegy a kedvem, négy hónap óta a feleségem minden fonalamat elvágja. Meg aztán a feleségem már előre elrabolja az időmet azzal, hogy mi mindent kell bevásárolnom, a lehetőséggel, hogy délután jön az ablakmosó, legyek otthon, és ne csavarogjak, hogy ki kellene meszelnem a kamrát, hogy eredjek, és csináltassam meg a fogaimat, hogy varrassak öltönyt, hogy neki az a gyanúja, hogy amikor kijövök a vécéből, nem mosok kezet, hogy miért nem mosok naponta fogat, mért nem váltok alsónadrágot, mért nézek olyan bambán, hogy ki a csuda mossa az ingeimet, ha addig hordom őket, amíg nem bűzlenek a kosztól... Így aztán a napfoltokon kívül, az örökösen és szeszélyesen változó időjáráson kívül, a közelgő hetven évemen és a természetes szklerózisomon kívül itt van a feleségem, gyakran vallatom, nincs-e valahol egy gyereke, akit idegenekkel neveltetett fel, milyen szép volna, ha a gyerekeit, akkor is, ha már házasok, örökbe fogadnánk, és a feleségem, mint a többi nagymama, az unokáival törődne, és boldog volna, ha én nem lennék otthon, ha én csak odaadnám neki a pénzt, és elhúznám a csíkot... De a feleségem fiatalkorának, akárcsak az enyémnek, nem voltak bűnös gyümölcsei, egyedül van, mint ahogy én is egyedül vagyok... És a feleségemnek csak az én gondomat kell viselnie, és még van benne anynyi kurázsi, hogy neveljen, még van mersze követelni tőlem, hogy szórakoztassam, hogy vigyem el színházba, moziba, társaságba... nekem viszont már nincs más vágyam, mint hogy egyedül legyek. És nekem muszáj egyedül lennem, nekem saját magammal kell megharcolnom az egyedüllétért! Ha JirĄí Mucha meg tudta írni a börtönben A hideg napot, akkor én mért ne írhatnék úgy, ahogy annak idején írtam, amikor a feleségem munkába járt, mi akadályoz meg benne, hogy ezt az exkluzív magányt kiharcoljam magamnak, hogy el tudjam szigetelni magam, hogy meg tudjak süketülni, vakulni, mint ahogy erről dőrén irkáltam, mint ahogy úton-útfélen a zsúfolt sörözők zajos magányáról karattyoltam... Mostantól úgy kell élnem, ahogy azok élnek, akikről írok, a családtagok közt, az emberek és a rokonok közt. Itt van az írógépem, és itt vagyok én! És itt van a kezdőfonal, amit erősen fogok, itt van az a kanál, amivel megpróbálom átmerni a tengert, persze nem az egészet, mint Szent Ágoston gyerkőce, itt van a sötétség, amiben ülök, és a kulcslyukon át a kivilágított szobába, a szemem túloldalára nézek. Az írásban az a legszebb, hogy az embert senki sem kényszeríti, hogy írjon. De én most úgy érzem, hogy engem az írás gyógyít, hogy az írás az én elmegyógyintézetem... és a bizalom vonala.

Most, hogy nemcsak magamat, de a világ politikai fejlődését is figyelem, azt tapasztalom, hogy a művészet is a politikai események tükröződése. Maga Goethe is látni akarta Napóleont, és amikor Párizsban a nagy ember előszobájában ült, megállapította, hogy nemcsak Napóleon generálisai reszketnek, akik audienciára várnak, hanem ő is, már percekkel azelőtt, hogy odajárulhat a férfi elé, aki megrengette Európát. Beethoven is annyira el volt ragadtatva Napóleontól és Napóleon gondolataitól és cselekedeteitől, hogy politikai eszméinek és a változás megvalósításának tiszteletére megírta az Eroicát. Mindegy, hogy széttépte, amikor Napóleon császárnak kiáltotta ki magát. Azt is le kell szögezni, hogy Mallarméban Marx Kommunista kiáltványa tükröződött, Marx mondatát, hogy: Változtassuk meg a világot a költészet modern devizájával, Mallarmé azzal toldotta meg, hogy: Változtassuk meg a szavakat. Tegyük hozzá, hogy Rimbaud is részt vett az 1871-es forradalomban, és tudott a forradalom jelentőségéről, azt hiszem, művészetükkel az impresszionisták nemcsak a forma, hanem a tartalom tekintetében is lerántották a burzsoá világ mitológiáját. Emberibbé tették vásznaikat az egyszerű ember javára, és a nagyvárost, a hömpölygő embertömeget énekelték meg. Azt hiszem, naturalizmusával Zola is az uomo qualunque, az egyszerű ember javára tisztította meg a klasszikus világot. Azt hiszem, hogy Vincent van Gogh és Toulouse-Lautrec és Gauguin is tudott róla, és rokonszenvezett vele, hogy a polgári világnézet demokráciává változik. Azt hiszem, hogy Whitman könyve, a Fűszálak, jóformán ugyanakkor jelent meg, amikor Marx Kiáltványa, azt hiszem, hogy Baudelaire verseskötete, A romlás virágai összefügg a klasszikus művészet végével az egyszerű élet banalitása javára, annyira összefügg, hogy Baudelaire-t megvádolták és elítélték túlságosan szabad költői megnyilvánulásáért. Azt hiszem, hogy analitikus kubizmusával Picasso is legyőzte a klasszikus polgári poézist, még ha később gyakran visszatért is hozzá. És itt van Edvard Munch, és itt van Egon Schiele, és itt vannak a dadaisták, akik Mallarmé "Változtasd meg a szavakat" mondatát a végsőkig vitték, mint a "Változtasd meg az életedet" Rimbaud és a "Változtasd meg a világot" Marx. És itt vannak a szürrealisták, akik költőcsoportjukkal, ha csak egy időre is, de mégis a világ forradalmi megváltoztatásának eszméjéhez csatlakoztak, talán ebben az időben éppen a szürrealisták kötődtek a legszorosabban Marxhoz és Leninhez és Trockijhoz és az ő permanens forradalmukhoz. Azt hiszem, én is jobban benne vagyok a politikai eszmék és események tükröződésének törvényében, mint hinném. Teige költői kiáltványa, A világ, amely illatos, ez a könyv, amit '36-ban, amikor foglalkozni kezdtem a költészettel, úgy olvastam, mint a Bibliát, ez is Mallarmé és Rimbaud modern felfogásában fogant. Azt hiszem, hogy amikor Csehszlovákiát megszállták a németek, abban az időben is, jóllehet a nacionalista nézeteket elfogadhatatlannak tartottam, szintén a tükröződés törvényében éltem, sőt mint forgalmista végül tapasztaltam, mi az a nácizmus, ezért aztán az egyszerű versikék helyett változatokat irtam Céline-re, és számomra a protektorátusnak is megvolt a maga negatív értéke, az akkori élményeimnek köszönhetem, hogy később megírtam a Szigorúan ellenőrzött vonatokat. Azt hiszem, hogy a '45-öt követő első éveim is országunk politikájában, keleti irányultságában tükröződtek. Csak abban a három évben jöttem rá, ki volt, és mért írt így, ahogy írt Majakovszkij és főleg Szerjozsa Jeszenyin meg Iszaak Babel. Rájöttem arra is, mért lett Jeszenyin és Majakovszkij öngyilkos, rájöttem, mért látogatta meg André Breton Mexikóban Trockijt, rájöttem, mért ölték meg valahol, nem tudni, hol, 1940-ben Iszaak Babelt. Tehát én is a tükröződés törvényének törvénye szerint éltem, a szovjet politika és a szovjet irodalom közvetett befolyása alatt. Azt hiszem, hogy azokban a '48-ig tartó években Sartre és Camus hatása alatt írtam prózáimat és poémáimat, azt hiszem, hogy az az én Kladnóm is a '48-as politikai események hatása alatt volt, azt hiszem, hogy az is, hogy első könyvemet '62-ban adtam ki, a liberális miniszterelnök és az akkori egész szocialista felépítmény politikáját tükröző törvény volt, mely '68-ban érte el tetőfokát, amikor Svoboda köztársasági elnök meghívott a Várba, és többekkel együtt politikai kitüntetést kaptam, a Klement Gottwald állami díjat. És később, amikor bejöttek a baráti országok hadseregei, és politikailag mindent visszafordítottak valahová az alapokig, a tükröződés törvénye szerint abbahagytam a publikálást, de annál többet írtam, és gyorsan pótoltam, amivel késésben voltam, hogy elmondhassam azt, amit az ország politikai eseményeit tükröző törvény szerint a magam módján akartam elmondani. Azt hiszem, hogy az a kritikus, aki ezen a nyomon halad, megtalálja a vörös fonalat, mert - mint Jakob Boehme mondja - "Az ember nem fejtheti le magát a koráról". Én sem fejtettem le magam róla, Beethoven sem, és bár igaz, hogy az Eroicát széttépte, végül a Kilencedik szimfóniájában kimondta azt, amit Napóleon a hadseregével meg Rousseau meg Herder meg Hegel elkezdett. Végeredményben tehát homo politicus vagyok, bizonyos ficammal, ami ennek az országnak a sava-borsa, bizonyos iróniával, amely nem szegül ellen, hanem dialektikusan elismeri korlátolt szuverenitásunk politikáját, s eközben megőrzi a szubjektum melankóliáját, amely vékonyka hangon igyekszik szóhoz jutni. Azt hiszem, hogy a mai társadalomban az én modus vivendim lényegében sohasem szegül ellen, mert tudom, hogy hol élek és kivel élek: ez az, amiről szívesen beszélek, mármint hogy amikor új korszak kezdődik, a magamfajta ember egy palló törmelékei alatt találja magát, amit a történelem zúzott össze, hogy ne ott folytatódjon, hanem kezdje elölről, a közélet és a magánélet merőben más modelljével, hogy a keresztény modell hovatovább kétezer esztendős korszaka után a saját korszakát fordított előjellel, a gazdasági és kulturális értékek fordított piramisán kezdje. Nekem meg a hozzám hasonlóknak pedig épp ennek a törésnek a romjai alatt kell megtalálnunk a modus vivendinket...

KÖRTVÉLYESSY KLÁRA fordítása

Őfelsége pincére voltam - Jirí Menzel (Bohumil Hrabal könyve nyomán)

2007-09-02T12:00:00.000+02:00

Ajánlom mindenkinek:

De tényleg. Európai filmek előre!

7 éve ilyenkor...

2007-09-01T07:57:00.000+02:00

... már szöveget tanultam. Imádtam azt az évet.

"A szép Verona tárul itt elénk,
Hol két jeles család vetélkedett.
Ős gyülölségük új csatákon ég,
S polgár vér szenyezett polgár kezet
Vad vérükből egy baljós pár fakadt,
Gonosz csillagzatok szülöttjei.
E két szerelmes sírja lesz a hant,
Mely a csaták vasát elföldeli.
Szerelmük eljegyezte a halál,
Mert szüleikben lángol a harag,
És le nem lohad, míg el nem vész e pár.
Erről regél e kétórás darab.
Néző, kérünk hibánkra most ne nézz.
Így lesz az is mi csonka még egész."

/W. Shakespeare: Rómeó és Júlia; fordította: Mészöly Dezső/

Gördül a függöny, a reflektor ég.
Sok félénk gyermek a színre lép.
S indul az ősi darab, rajta hát.
Most úgy érzik ővék a ház.

Darren Shan - Démonmester (Lord Loss)[részlet]

2007-08-29T21:29:00.000+02:00

Vész herceg a világba búmagot vet
Vész herceg gyász ütött fákat ültet

Bent a háló közepén Vész herceg ül, mint egy vén

Keze csonka, szeme fakó
Lelkében ezernyi kígyó
Bűnök rusnya férgei
Alvadt véred éhezi

Bent a háló közepén Vész herceg karma kemény

Vörös pókszálakon mászik
Kínt osztogat, elvesz bármit
Mehet barát, jöhet galád
Remény tűnik, zúdít csapást
Holdat iszik, Napot zabál
Malmoz, míg eljön a halál

Bent a háló közepén Vész herceg, se te, se én

fordító: F. Nagy Piroska

Jósika Miklós, Br. - Brüsszeli tárcalevelek (részlet)

2007-08-29T18:23:00.000+02:00

"Mondhatom, miképp itt is találtatik lángész, kinek a szabadságról - melyet tudniillik magának vesz - saját eszméi vannak; a mi szomszédunk például, míg át nem üzentem, avval mulatta magát, hogy reggelenkint verebeket lőtt kertjében s a sörét csak úgy pörgött le - szerencsére Belgiumban készült - üvegén ablakinknak, mint a falra hányt borsó. .míg az utcák népesednek, addig minden oldalról érkeznek a házalók, vagy inkább utcálók, megfejthetetlen kiabálásokkal értesítvén a világot, hogy ők is megjelentek.` Az `utcákon nyargalódzó gyermekek` `.pigéznek és pitykéznek, (gomboznak) mint Magyarország közepén; de a leggyakoribb játék abroncskergetés s kötelen átugrálás. Ezen utóbbi műtét úgy hajtatik végre, hogy két gyermek szemközt áll, egy kötelet kereken forgat úgy, hogy a közepén ugráncsoló - néha korán sem kis - gyermekeknek lábai alatt menjen el, míg azok a légben vannak. "

Darren Shan - Lord Loss

2007-08-14T17:14:00.000+02:00

Imádom, főként az elején a verset. Akit érdekel könyvben (persze magyarul), az hívjon.

Íme akkor részlet hangoskönyvkényt: Lord Loss

Isaac Asimov - Hideg van odakint, kislány

2007-07-26T18:27:00.000+02:00

Eufrázia és Alexius ugyan fürdik a pénzben, hõs Cupidóink, George és Azazel mégis nehezen értethetik meg velük, hogy házastársi fogadalmuk mást is jelent a pénzen, becsületen és engedelmességen túl.

George és én éppen ebédeltünk. A pincér most tette elé a tál gõzölgõ bablevest, azt a kotyvalékot, amelyet a fiú olyan rendhagyó módon kedvelt. Jó részét belapátolta, kéjesen fölsóhajtott, majd az ablakon kitekintve így szólt:
- Hó jelét látom a levegõben.
Amire én imigyen válaszoltam:
- Ha az égbõl kavarogva hulló öklömnyi pihéket te a hó "jelének" tekinted, akkor azt hiszem, igazad van.
- Csupán azon igyekszem - tette hozzá George fennhéjázva -, hogy némi poézist kölcsönözzek az egyébként lapos kifejezésnek, miszerint esik a hó. Ámbár neked beszélnem a költészetrõl, pontosan annyit ér, mintha egy lónak mondanám.
- Attól eltekintve, hogy az a ló nem fizetné ki az ebédedet.
- És neked sem kellene, ha nem állnék olyan pocsékul anyagilag e pillanatban.
Ez a pillanat persze azóta tart, mint maga George, s bár jólesett volna ezt ki is mondanom, mégis megfékeztem a nyelvemet.
- Az ilyen látvány - mondtam helyette - azzal a baljós elõérzettel tölt el, hogy közeleg a hideg idõ. Ugyanakkor vigasztal, hogy alig pár hónap, és máris vége lesz, s akkor majd azon aggódhatom, hogy közeleg a kánikula. Az ilyesféle aggodalmak szabályos váltakozása azt hiszem, jót tesz az embernek, beletáplálja a szükséges isteni elégedetlenséget.
- Igazán kíváncsi vagyok - vágott közbe George -, miért nevezik az efféle elégedetlenséget isteninek.
- Mivel a dolgok állásával való elégedetlenség az, ami az emberiséget a civilizáció és a kultúra megteremtésére ösztönözte. Az elégedettség pangáshoz és sekélyességhez vezetne, mint a te esetedben. De még te is, George, ha igazak a történetek, amelyekkel engem traktálsz, másokban hamar észreveszed ezt az isteni elégedetlenséget, s akkor azon iparkodsz, hogy javíthass valamit a helyzetükön. És persze ha a rám zúdított történeteid folytatása is igaz, akkor hamarosan megbizonyosodhatunk róla, hogy a barátaid életébe való beavatkozásaid menthetetlenül katasztrófához vezetnek.
George elvörösödött.
- Egyetlen rövid kijelentésedben kétszer is kételyeidnek adtál hangot azokkal a történetekkel kapcsolatban, amelyek elmesélésével megtiszteltelek.
- Nem nagy csoda, hogy kételkedem az olyan történetek hitelességében, amelyekben a mazsola egy kétcentis földög kívüli lény, akit valami térgörbület segítségével varázsolhatsz elõ, és aki képes végrehajtani azokat az emberi ismereteket meghaladó hõstetteket.
- Én pedig visszautasítom azt az állításodat, hogy jószándékú segítségem minden esetben katasztrófához vezet. Ez a megállapítás oly távol esik az igazságtól, hogy a mennyben az angyalok e pillanatban biztosan könnyeket hullatnak miattad.
- Nos, ha tényleg sírnak, az isteni könnycseppek csak téged illethetnek. Te magad adod elõ ezeket a szószátyár meséket és számolsz be a katasztrófákról. Én csupán fölhívom rájuk a figyelmet.
- A helyzet pedig az, kedves öregem, hogy teljesen véletlenül beszámolhatok egy olyan erkölcsös és hûséggel ékes házasságról, amelyet én hoztam rendbe, ami teljes egészében az én fáradozásom eredménye. Az eset, amelyre utaltam, Eufrozina Mellon és a férje, Alexius története. Máris elmesélem az egészet.
- E pillanatban semmi kedvem hozzá.

- Eufrozina Mellon - mondta George - a házassága elõtt az Eufrozina Stump névre hallgatott, és én gyermekkorátál fogva ismertem õt. Szégyenlõs volt a kicsike, s amikor be akarták mutatni valakinek, aki nem tartozott a szûkebb családi környezetéhez, nyomban elrejtõzött a legközelebbi bútordarab mögé, onnan meresztgette két nagy, rémülettel teli szemét. A szégyenlõsségét sohasem küzdötte le igazán, s ahogy növekedett, ez a jelenség egyre inkább az ellenkezõ nem képviselõire összpontosult.
Még képtelenebbé vált a dolog, amikor fetnõtté cseperedett, és egy istennõ tökéletes másává vált. Aprócska istennõ volt, az igaz, mindössze öt láb két hüvelyk, de a környékbeli fiatal emberek figyelmét így sem kerülte el a csodás jelenség.
Sok ifjonc vágyakozott rá, hogy összebarátkozhasson vele. És ha sikerült volna némelyiknek, nyilvánvalóan azonnal elmélyült filozófiai elmélkedésre próbálja rávenni õt. Ezt ugyan sohasem ellenõrizhettem, mert egyikük sem jutott vele a barátság olyan fokára, amely elõfeltétele az ilyesféle elmélkedésnek.
Eufrozina gondosan úgy öltözködött, hogy elrejtse fizikai adottságainak szemkápráztató valóságát, de rá kellett jönnie, hogy a fiatalemberek e tekintetben rendelkeznek a hatodik érzékkel. Olyan ifjak, akiknek még arra sem volt szemük, hogy egy omlettet megtaláljanak az elébük tett tányéron, lelki szemeikkel áthatolhatnak azokon a szövetrétegeken, amelyekbe Eufrozina burkolta magát, hogy földerítsék az alattuk rejtõzködõ csodát.
Én magam persze a keresztapja voltam, mivel, amint már korábban is többszõr megemlítettem, rendkívül sok csinos keresztlányom van, nyilvánvalóan tiszta erkölcsiségemnek és tekintélyemnek köszönhetõen. Még maga Eufrozina is kivételt tett velem a másik nemmel szembeni, egyébként általános gyanakvását illetõen.
Például a térdemre ült, és a vállamon pityergett, miközben én aranyló haját simogattam.
- Egyszerûen képtelen vagyok elviselni azoknak a durva teremtményeknek az érintését - panaszkodott -, és állandóan érzem, hogy erõszakos tapogatási inger munkálkodik bennük. Nem tehetek róla, de észreveszem, hogy mindig kezet mosnak, mielõtt hozzám közelednének, mintha csak arra számíthatnának, hogy tiszta kézzel nagyobb sikert érnek el.
- No és nem így van?
Eufrozina megvonta a vállát.
- A szutykos kezeket egyszerûen el nem viselhetem, de a tiszta kezek sem sokkal különbek, George bácsi.
- Mégis itt ülsz az ölemben, én meg simogatom a hajadat, sõt néha a válladat, sõt a karodat is.
- Ez egészen más, George bácsi. Te családtag vagy. Tovább simogattam hát. A családtagoknak lám megvannak a maguk elõjogai.
E hozzáállás ismeretében gondolhatod, mennyire elképedtem, amikor azzal a hírrel állított be, hogy férjhez megy Alexius Mellonhoz, egy tagbaszakadt fiatalemberhez, akibe nem szorult szemernyi költõiség sem, de egész szép jövedelme származik utazó kereskedelmi ügynöki munkájából.
Amikor berontott hozzám a nagy újsággal, pironkodva és negédes mosollyal, megkérdeztem tõle:
- A férfinemrõl alkotott véleményedet figyelembe véve hogyan dönthettél úgy, Eufrozina, hogy mégiscsak férjhez mégy?
- Nos - válaszolta szégyenlõsen -, azt hiszem, a szívem mélyén mégiscsak romantikus vagyok. Tudom, hogy csöppet sem biztonságos, ha az embert pénz utáni sóvárgás vezérli. Azt beszélik, hogy a pénz elvakít, és ha egyszer elcsábít, szörnyû hibákra is ragadtathat. Ugyanakkor azt is hallottam, hogy a pénz mindent legyõz, és most éppen ebben hiszek. Megpróbáltam távol tartani magamtól Alexiust, kizárni õt az életembõl, de mindenki azt hajtogatja, hogy vonzza magához a pénzt, ami egyébként be is bizonyosodott. Én meg, szóval lehet, hogy csak egy butácska lány vagyok, de miután egész életemben próbáltam elzárkózni a férfiak elõl, egy szép napon mégiscsak arra ébredtem, hogy Alexius jár az eszemben, és teljesen tehetetlen vagyok vele szemben… beleestem a pénzébe. Egész álló nap csak azt dudorásztam magamban, hogy a pénz a legédesebb dolog a világon, és amikor Alexius ismét elõállt az ajánlatával, így feleltem neki: "Igen, kedvesem, összeházasodunk, és én vállalom a pénz, becsület, engedelmesség fogadalmát."
Én meg csak mosolyogtam rá, és elhalmoztam minden lehetséges szerencsekívánattal, de amikor elment, csak bánatosan csóváltam a fejemet.
Eleget láttam már a világból, hogy tudjam, a pénz aranyló csillogása megédesítheti a mézesheteket, ám amikor elõbukkannak az élet komoly problémái, azokhoz a pénz önmagában már sehogy sem elegendõ. Szomorúan elõre láttam édes kis keresztlányom keserves kiábrándulását, arra gondolva, hogy túl sok pénzrõl szóló mesét és romantikus történetet olvasott eddigi életében.
Sejtésem be is igazolódott. Még alig hat-nyolc hónapja voltak házasok, amikor egyszer csak megjelent nálam sápadtan és lógó orral.
- Üdv, üdv, Eufrozina - köszöntöttem szívélyesen -, és a kedves Alexius hogy van?
Körülpillantott, mintha arról akarna meggyõzõdni, hogy nem hallgatózik senki, majd suttogva közölte:
- Oda van egyik kereskedelmi útján, hála istennek! - Ajka megremegett, és végül keserves zokogással a karjaimba vetette magát.
- De mi a baj, aranyom? - kérdeztem, és simogatni kezdtem, amiben mindig oly õszinte örömömet leltem, és remélem, õ maga is.
- Hát Alexius! Egy darabig a pénz elég volt. Gondtalanul költekeztünk, és élveztük az életet. Úgy tûnt, semmi gondunk a világon, de egyszer csak valahogy kezdett megváltozni a helyzet. Mind gyakrabban utalgatott rá, hogy a házassághoz a szerelem is hozzátartozik. Megpróbáltam nevetéssel elütni a dolgot, és vígan azt feleltem, hogy a pénzeszsákok beérik a pénzzel. Ám ahogy múltak a hetek, egyre követelõzõbb lett, én pedig lassacskán ráébredtem, hogy egy szexmániáshoz mentem feleségül.
Olyan volt, mint valami betegség, George bácsi! A múlt hétig külön ágyban aludtunk, egyik a szoba egyik, másik a másik oldalán, közöttük pedig néhány súlyos bútordarab… ahogy minden normális újházashoz illik, gondolom. Ám egyszer csak egy… egy… franciaágyat találtam a szobánkban. Azt mondta, hogy a külön ágy elhidegítheti egymástól a párokat. És azóta, George bácsi, már nem tekinthetem sajátomnak az ágyamat, sõt amikor átjön az enyémbe, néha még a kezével is hozzám ér. Valójában folyton felém nyúlkál. El nem képzelhetem, miféle beteges kényszer vehet erõt rajta ilyenkor. De te talán tudod, George bácsi.
- Nem gondolod, Eufrozina, drágám, hogy egyszer csak megkedvelheted a keze érintését?
- Soha! Õ mindig olyan forrónak tûnik, én pedig állandóan kellemesen hûvös vagyok. Semmi szükségem arra a hímtüzességre. Meg is mondtam neki, mire azt válaszolta, hogy én egy hideg… ezt a szót persze nem ejthetem ki elõtted, de az eleje szu… a vége meg …ka! Szóval, hogy ez vagyok.
- Azt hiszem - dünnyögtem -, talán meg tudom fejteni.
- Gondolod, George bácsi, hogy õ többé már nem is az én pénzecském? Végül is az ember nem nevezheti a pénzestársát, akivel már vagy fél évet együtt élt, csak úgy egy ilyen hideg micsodának és még mindig a pénzecskéje legyen.
- Jól van, no jól van, Eufrozina. Meddig is lesz oda Alexius?
- Ez egy hosszabb utazás. Délnyugaton kell egy nagyobb területet beutaznia. Aligha ér vissza egy hónapnál hamarabb. - Akkor hagyd rám az ügyet, kedvesem, addig biztosan kitalálok valamit.
- Tudom, hogy neked sikerül - mondta, bizakodva emelve felém bájos arcocskáját -, hiszen te mégiscsak családtag vagy!

Úgy éreztem, hogy ez pont Azazelnek való eset, megidéztem hát õkelmét. Megszokott kis polcán jelent meg, amelyet szemmagasságban készítettem számára. Mint rendesen, most is készületlenül érte a hívásom, és szokás szerint minden elõzmény nélkül bukkant föl a szemem elõtt, és hallatta mindenkori éles sikkantását. Azt állítja, hogy minden alkalommal így reagál, ha váratlanul szembekerül valami rémítõ szörnyeteggel, de azt sohasem magyarázta meg, miért kell visítania, ha engem meglát.
Kissé vörösebbnek látszott, mint máskor, akárha valami komoly erõfeszítésben szakítottam volna meg, és parányi kezében valami darázsfullánkra emlékeztetõ tárgyat szorongatott. Még a láttomra fölhangzó visongása közepette is ritmikusan föl-le hadonászott vele.
- Tisztában vagy vele, hogy megszakítottad a reggeli tornagyakorlatomat? - förmedt rám.
- Nagyon sajnálom.
- És azzal ugyan mire megyek? Most aztán odavan az egész mai edzésem. Egyszerûen nem tudom, hogyan tarthatnám magamat így megfelelõ formában!
- De miért kell végképp elmulasztanod, ó, világmindenség hatalmas és fennkölt ura? Hát nem térhetsz haza abban a szent pillanatban, amint innen távozol, és nem folytathatod tovább?
- Nem. Az túl bonyolult lenne, és különben sincs szükségem az ostoba tanácsaidra. Ezúttal egyszerûen kihagyom. De hadd tegyek föl egy kérdést…
- Parancsoljon hatalmasságod!
- Eddig már megszakítottál szerencsejáték közben, amikor éppen nyerésre álltam. Közbeavatkoztál, amikor éppen különféle jutalmakban részesültem volna, amikor éppen zuhanyoztam, amikor bonyolult szertartásokat végeztem fajtám legvonzóbb tagjaival. Hogyan lehetséges, hogy mindeddig sohasem szakítottad félbe a reggeli tornámat? Ha mindenképpen zavarnod kell, hát ez rá a legmegfelelõbb idõ. Ígérd meg, hogy máskor is megteszed.
Ezzel letette a darázsfullánkot, és megvetõen odébb rúgta. Valami azt súgta nekem, hogy nincs különösebben oda a tornázásért.
- Különben most éppen mit óhajtasz? - kérdezte savanyú ábrázattal.
Elõadtam neki Eufrozina és Alexius Mellon történetét, miközben õ apró, csettegõ hangokat produkált a nyelvével.
- Ó, szóval a régi jó história - jegyezte meg. - A fiatalság tévelygõ csacskaságai még a mi világunkon is sokszor keserves boldogtalansághoz vezetnek. De nekem úgy tûnik, hogy ennek az Euf… Euf… vagy mi is a neve… szóval csak el kellene fogadnia a párja semmirevaló és perverz közeledését.
- Ezúttal azt hiszem, tévedsz, ó, végtelen hatalmú, ugyanis egy tiszta és makulátlan ifjú hölgyrõl van szó.
- Ugyan, ugyan, ellentétes fogalmakat kapcsolsz össze. Legalábbis amennyiben az ifjú hölgyek a ti világotokon a legcsekélyebb mértékben is hasonlóak a miéinkhez. Életem során a hideg zybbulok és érett zybbulok hihetetlenül gazdag gyûjteményére tettem szert. Azokról a nõnemû háziállatokról beszélek…
- Jól tudom, mirõl beszélsz, ó, mindennél hatalmasabb, de mi legyen Eufrozinával?
- Ó, ez végül is elég egyszerûnek tûnik számomra. Mivelhogy tiltakozik a férfiúi tûz ellen… Tudnál adni róla valami fényképet vagy akár egy ruhadarabot, amire összpontosíthatnám az energiáimat?
A jó szerencse úgy hozta, hogy éppen nálam volt az egyik, legtöbbet föltáró képe, amelyet Azazel fintorgó képpel tanulmányozott. Viszont nem sok idejébe telt, hogy megtegye, amit meg kellett tennie, s azután gyorsan elszelelt. Észrevettem, hogy még a darázsfullánkját is hátrahagyta. Ez az apróság éppenséggel itt van a zsebemben, és bármikor megmutathatom neked Azazel létezésének bizonyítékául. No jól van, nem tudom ugyan, mit tekintenél "valós" bizonyítéknak, hogy a te kifejezéseddel éljek, de ha nem vagy kíváncsi rá, akkor mesélek tovább.

Két héttel késõbb találkoztam ismét Eufrozinával. Sokkal elgyötörtebbnek látszott, mint bármikor, ezért attól féltem, bármit mûvelt is vele Azazel, csak rosszabbra fordult általa a helyzet. És ez a fránya Azazel sohasem hajlandó bármit visszacsinálni, amit egyszer véghez vitt.
- Alexius még nem érkezett haza? - érdeklõdtem.
- Vasárnapra várható - felelte Eufrozina csüggedten. George bácsi, neked nem tûnik úgy, hogy mostanában nagyon hideg van?
- Az évszakhoz képest nem, kedvesem.
- Biztos vagy benne? Én mégis valahogy úgy érzem. Álló nap csak ülök és reszketek. Ez alá a vastag télikabát alá fölvettem a legmelegebb ruhámat, az alá finom, meleg alsónemût, sõt még gyapjúzoknit is húztam a harisnyanadrágomra, a tetejébe meg bundacipõt, és mégis fázom.
- Talán rosszul táplálkozol. Egy jó nagy tányér bableves biztosan nagyszerûen fölmelegítene. Aztán a helyedben én azonnal ágyba bújnék. Kapcsold be a fûtést a hálószobában, húzz magadra minden takarót, és meglásd, olyan meleged lesz, mint egy déltengeri sziget fövenyén.
- Nem is tudom - felelte, elfintorítva imádnivaló orrát, és megcsóválta bájos fejecskéjét. - Éppen akkor fázom a legjobban, amikor ágyban vagyok. Különösen a kezem és a lábam olyan, akár valami jégcsap. Ha Alexius hazajön, biztosan nem óhajt majd mellém bújni, olyan fagyos vagyok. Talán ez az egyetlen jó dolog az egészben - tette hozzá sötéten. - Akkor majd megláthatja, hogy tényleg olyan hideg micsoda vagyok, aminek nevezett.

Elmúlt még két hét, és egyszer csak kopogtattak az ajtómon. A legboldogabb kopogás volt, amit életemben hallottam. Egy áldott ujjacska kipp-koppja. Éppen bonyolult matematikai számításokba mélyedtem a lóverseny bizonyos futamaival kapcsolatban, ha jól emlékszem, és egyáltalán nem örültem a zavarásnak. Hanem amikor kinyitottam az ajtót, Eufrozina viharzott be rajta, szökellõ tánclépésekkel. Eltátottam a számat.
- Mi történt, Eufrozina? - lihegtem. Majd eksztázisának oka után tudakozódva megkérdeztem: - Talán Alexius minden pénzét rád hagyta, és kereket oldott?
- Nem, nem, George bácsi, egyáltalán neem! Alexius már egy egészhete itthon van, az a drága ember!
- Az a drága ember? Úgy érted, hogy leküzdötte szexmániákus rohamait, és visszatért a pénz áldott imádatához? - Igazán nem is értem, mirõl beszélsz, George bácsi - pihegte Eufrozina, fölvetve bûbájos kis állát. - Annyit tudok csak, hogy amikor hazaért, én a magam oldalára húzódtam az ágyban, és jobban fáztam, mint addig valaha. Kékre fagytam és reszkettem. Akkor bebújt a maga felére, és nekem úgy tûnt, hogy olyan messzirõl is érzem a melegét. Sejtelmem sincs róla, hogyan csinálhatta, de a testébõl valami csodálatos melegség áradt, és engem is egészen elborított. Ó, maga volt az áldás!
Természetesen a melegsége felé húzódtam. Õ volt a mágnes, én pedig valami vaspor. Éreztem, amint csúszom felé, aztán egyszer csak beléütköztem és köré fontam elgémberedett, hideg karjaimat. Rémült üvöltéssel reagált jéghideg kezem és lábam érintésére, de én a világért sem engedtem volna el. Csak még szorosabban öleltem.
Erre szembefordult velem, és megszólalt:
- Te szegény teremtés! Milyen szörnyen hideg vagy! - És akkor édes, meleg kezét a hátamra tette, és föl-alá simogatni kezdett. George bácsi, akkor elõször aludtam el a karjában boldogan. Még sohasem volt ilyen csodálatos éjszakám, és reggel sehogy sem akartam engedni, hogy fölkeljen az ágyból. Attól tartok, hogy úgy kellett leráznia magáról.
- Ne hagyj itt! - könyörögtem. - Megint fázni fogok! De sajnos mennie kellett.
És azóta így van minden éjszaka. Micsoda boldogság! Az én tüzes Alexiusom forró karjában! Az az érzésem, George bácsi, hogy emellett még a pénz is elveszítette a jelentõségét. Az a vacak pénz is valahogy olyan hideg dolog.
- Hohó, csitt, gyermekem! - kiáltottam, mivel teljesen megdöbbentett a dolog.
- De nem! Vagyis igen! - erõsködött Eufrozina.
- De mondd csak, gyermekem - folytattam inkább -, mindezzel a hozzábújással, érintéssel és melegedéssel együtt járt… - De itt meg kellett állnom, mert nem találtam megfelelõ szavakat a tudatomon végigszáguldó szégyenteljes gondolatok kifejezésére. Végül is elég vén vagyok már hozzá, hogy kellõképpen tisztában legyek a világ romlottságával.
- Igen, együtt járt - felelte Eufrozina büszkén -, és nem hiszem, hogy bármi elítélendõ lehetne benne. Ó, a moralisták csak mondjanak, amit akarnak arról, hogy a pénz a legnagyobb jótétemény, amelyet az Isten adhat az embernek, és még azt is állíthatják, hogy a szerelem minden rossznak a gyökere, én viszont azt mondom, hogy a szerelem a lehetõ legtüzesebb dolog.
- És mik a terveid idén nyárra? - kérdeztem kihívóan.
- Nos, legföljebb izzadok majd egy kicsit - felelte, mire én megértettem, hogy máris túlesett a megváltás minden esélyén.

Sohasem hallottam Eufrozina és Alexius Mellon házasságánál boldogabb kapcsolatról. Minden éjszaka összemelegedtek, nyaranta ugyan izzadtak egy kicsit, de végül csak világra hoztak két gyermeket.
Eufrozina pedig teljesen megváltozott. Többé soha, a legkevésbé sem félt a férfiaktól, és a szándékaik sem voltak gyanúsak számára. Valójában nagyon is engedékenyen fogadta ezeket a törekvéseket, és igencsak lekezelõen szólt azokról, akik a régimódi udvarlás útvesztõiben tévelyedtek.
Mindig úgy öltözött, hogy magára vonja a férfiak figyelmét, és valóban sokakat sikerült magához csábítania. Késõbb bevallotta nekem, hogy merõ kíváncsiságból megkísérelte fölhasználni egyikük-másikuk melegét, de a tizenötödik vagy tizenhatodik kísérlet után - valahol e tájt elveszítette a fonalat - föladta a dolgot. Ugyanis egyikük sem volt olyan mennyeien tüzes, mint Alexius.
Egy kissé ingerült, ha ilyesmirõl esik szó, és hangoztatja, hogy a szerelem a pénzzel ellentétben mindig megosztandó, valamint hogy a szerelem a pénzzel ellentétben csak szabad továbbadása révén sokszorozható. Még akkor is csak ezt hajtogatta, amikor figyelmeztettem rá, hogy a pénz, ha értelmesen fektetik be, tekintélyes nyereséget hozhat.
Így végül megmaradt Alexius mellett, és mit tekinthetünk szerencsés kimenetelnek, ha nem éppen ezt?

Nekem úgy tûnik, George - vélekedtem -, mintha Eufrozina talán egy kissé vagy nagyon csalódott lenne amiatt, hogy semmi igazi örömét nem lelheti szabados kapcsolataiban, és inkább Azazel közbenjárása révén lett monogám, mintsem hogy szabadon választott kedveseivel mulatozzék.
- Amint már említettem - válaszolta George -, némiképpen bosszús a kísérletei sikertelensége miatt, de mit számít az? Egy kis elégedetlenség igazán csekély áldozat a tiszta erkölcsök oltárán. És - tette hozzá - amikor a szerelem bolondériája elhagyja a testét, amint az elõbb-utóbb mindenképpen bekövetkezik, még mindig ott marad a pénz, csak a pénz és kizárólag a pénz. Mint például most, amikor jelzem neked, hogy pár napra igazán hasznát vehetném egy ötdollárosnak.
Ez a néhány nap persze George egész életét jelentette, de azért csak a markába nyomtam egy ötöst.

Füssi-Nagy Géza fordítása

Sziámi - Törvények, törvények, ááá...

2007-07-25T11:56:00.001+02:00

Á csak akkor egyenlő b-vel
Ha a világ a világvégével
Ha lezuhan az idő, begyorsul g-vel

Törvények, törvények, ááá...
Törvények, törvények, ááá...

Gyártod a végtelent a végtelen szalagon
A mágia láncán megolvad a hatalom
Két jeggyűrű ha összeolvad
Akármennyi az, te mért látsz csak nyolcat?

Törvények, törvények, ááá...
Törvények, törvények, ááá...

A hideg a meleggel akkor ér össze
Ha egy a kettő, mert semmi sincs közte
Csak akkor juthatsz hatról az ötre

Törvények, törvények, ááá...
Törvények, törvények, ááá...

Gyártod a végtelent a Moebius-szalagon
A máglyán, a lángján megolvad a hatalom
Két jeggyűrű ha összeolvad
Akármennyi az, te mért látsz csak nyolcat?

Ember tervez, Isten perverz
Beleköp a lévésbe
Csúnya egy hasonlat, de összeomolhat
Ami van, az a kevéske
Ma már egy rosszul irányzott tekintet
Romba döntheti Pekinget

Törvények, törvények, ááá...
Törvények, törvények, ááá...
Törvények, törvények, ááá...

Törvények, törvények...

Sziámi - Egy kis tökös üstökös

2007-07-25T11:31:00.000+02:00

Egy kis tökös üstökös
Úgy döntött, hogy ő nem zuhan le mégse
Volt az égnek egy szimpatikus pontja

És azt magának ő már rég kinézte
Állócsillagként ott is maradt
Jó sokáig, mozdulatlanul
Míg egyszercsak végül seggbe nem rúgta
Mégis őt az Úr
Mégis őt az Úr

Ekkor aztán méltatlankodva
De elég sebesen útra kelt
És elkeseredve konstatálta
Útja immár újra lejt

Már mindenről lemondva szálldogált
A kilátástalan űrön át
Mígnem aztán felfedezte őt
Egy csillagász
Aki csak erre várt

Az üstökös útja így véget ért
Fölfedezték és földet ért
Emberré lett, most a neve Novák
És irigylik őt
A szupernovák

Tökös. Kis üstökös.

Ady Endre - Ének a porban

2007-06-30T19:01:00.000+02:00

Roggyant a lábam, süppedt a mellem,
Itt az ideje, össze kell esnem.
Lerogyok vígan, elnyúlok bátran,
Lalla, lalla,
Rokkantak halmán, nagy éjszakában.

Nagy rokkanásom kinek se fájjon,
Nem első hullás ezen a tájon:
Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik,
Lalla, lalla,
Rokkanva ér el az éjszakáig.

Mocsaras rónán bércekre vágytam,
Egy kis halomig hozott a lábam.
Forró, szűz lelkünk rakjuk a sutra,
Lalla, lalla,
Be megjártad itt, óh, Zaratusztra.

Ám néha mégis szóljon az ének
Bús ég-vivásnak, átok-zenének,
Csalogatónak. Hadd jöjjön más is,
Lalla, lalla,
Rokkanjon más is, pusztuljon más is.

Kurt Vonnegut - Isten hozott a majomházban

2007-06-17T14:29:00.001+02:00

Peter Grocker tehát, az egész Cape Codot magába foglaló Barnstable County seriffje, egy szép májusi délután belépett a hyannisi Szövetségi Közérdekű Öngyilkos-szalon ajtaján, s közölte a két öles termetű kisasszonnyal, hogy nem kell megijedniük, de a hírhedt Senkiházi Billy, a Költő minden valószínűség szerint útban van Cape Cod felé.
Senkiházinak az minősült, aki nem volt hajlandó napjában háromszor bevenni az erkölcsi születésszabályozó tablettát. Ezért 10 000 dollár pénzbírság és tízesztendei börtönbüntetés járt.
Ez abban az időben történt, mikor a Föld lakossága elérte a tizenhétmilliárd főt. Ennyi és ekkora emlős sok egy ilyen pici bolygóra. Az emberek majd olyan szorosan voltak, mint a málna húsos kis gömböcskéi.
A világkormány tehát két irányból is támadást intézett a túlnépesedés ellen. Egyrészt a közérdekű öngyilkosságokat igyekezett előmozdítani - az embernek ehhez mindössze a szomszéd Öngyilkos-szalonba kellett elmennie, s megkérni egy Kisasszonyt, hogy fájdalommentesen ölje meg, míg a szundigondolán heverészik, másrészt meg bevezette a kötelező erkölcsi születésszabályozást.
A seriff elmondta a két Kisasszonynak - mindkettő csinos, határozott s roppant értelmes lány volt, hogy útakadályokat állítottak fel, s házról házra végigkutatták a várost, hogy Billyt, a Költőt kézre kerítsék.
A baj csak az, hogy a rendőrségnek nincs róla hiteles személyleírása. Mindössze néhány ember látta és ismerte, csupa nő, s még véletlenül sem írták le agyformán a magasságát, haja színét, hangját, testsúlyát, bőre színét.
- Azt hiszem, mondanom sem kell, lányok-folytatta a seriff-, hogy minden Senkiházi roppant érzékeny deréktól lefelé. Ha Billy, a Költő valahogy idekeveredik, s megpróbál bajt keverni, egy jó helyen alkalmazott rúgás csodát művelhet.
Arra a tényre utalt, hogy az erkölcsi születésszabályozó tablettáktól - amelyek a születésszabályozás egyetlen törvényes eszközéül szolgáltak - deréktól lefelé elzsibbadt az ember.
A férfiak java része állította, hogy úgy érzi, deréktól lefelé vasból van vagy balsafából. A nők meg, hogy nedves vattából. A tabletta olyan hatásos volt, hogy aki bevette, annak nyugodtan be lehetett kötni a szemét, föl lehetett szólítani, hogy mondja el az Emberi Jogok Törvényét, s közben jól bele lehetett rúgni, egy szótagot el nem tévesztett.
A tabletta azért volt erkölcsi, mert nem érintette az ember nemző- vagy fogamzóképességét, hisz az természetellenes lett volna és erkölcstelen. A tabletta mindössze a testi érintkezés örömét vette el, de azt teljesen.
A tudomány és az erkölcs tehát agymásra talált.
A hyannisi két Kisasszonyt Nancy McLuhannek és Mary Kraftnak hívták. Nancy vörösesszőke volt, Mary gesztenyebarna. Egyenruhájuk: fehér ajakrúzs, erősen kikészített szem, bíborvörös trikóruha, alatta semmi, fekete bőrcsizma. A szalon kicsi volt - mindössze hat fülke. De igazán jó héten, mint mondjuk karácsony előtt, akár hatvan embert is jobblétre szenderíthettek. Injekciós tűvel.
-- A lényeg az, lányok -- mondta Crocker seriff -, hogy szilárdan kezünkben tartjuk a helyzetet. Tehát ti nyugodtan végezhetitek a dolgotokat.
- Nem felejtett ki semmit a lényegből? - kérdezte Nancy.
- Nem értem.
- Mintha azt nem mondta volna, hogy Billy egyenesen mifelénk tart. A seriff jámbor-ügyetlenül megvonta a vállát.
- Hát azt az ember sose tudhatja.
- Arra gondolok, amit Billyről mindenki tud: hogy a Közérdekű Öngyilkos-szalonok Kisasszonyaira utazik. - Nancy szűz volt. Minden Kisasszony szűz volt. Ezenkívül kötelesek voltak elvégezni a pszichológiát és elsajátítani a betegápolást. És teltnek kellett lenniük, pirospozsgásnak. S legalább hat láb magasnak.
Mert Amerika sok szempontból megváltozott, de a méterrendszert nem vezette be. Nancy McLuhant bosszantotta, hogy a seriff merő kíméletből el akarta hallgatni előlük a teljes igazságot Billyről, a Költőről - mintha bizony elvesztenék a fejüket, ha hallják. Ezt meg is mondta a seriffnek kereken.
- Mit gondol, meddig maradna meg az ember a KÖSZ-ben - ezen a Közérdekű Öngyilkos Szolgálatot értette -, ha az árnyékától is megrémülne?
A seriff behúzta a nyakát.
- Hát nem soká, azt hiszem.
- De nem ám! - mondta Nancy, közelebb lépett hozzá, s megmutatta neki karatéütésre emelt tenyere égét. Minden Kisasszony értett a dzsudóhoz és a karatéhoz. - Ha érdekli, hogy mennyire vagyunk gyámoltalanok. csak jöjjön közelebb, és tegyen úgy, mintha maga lenne Billy, a Költő.
A seriffnek ajkára fagyott a mosoly, és megrázta a fejét.
- Inkább nem.
- Hát azért! - mondta Nancy, és hátat fordított neki. Mary kacagott.
- Nehogy azt higgye, hogy meg vagyunk ijedve: dühösek vagyunk. Sőt még csak
dühösek sem. Nem éri meg. Csak bosszant a dolog. Hát nem bosszantó, hogy ilyen messzire eljön, ekkora felhajtás van körülötte, csak hogy… - Elharapta a szót. - Képtelenség!
- Én nem is annyira rá haragszom, mint inkább a nőkre, akik hagyják, hogy ezt tegye velük - mondta Mary -, hagyják, aztán nem mondják el a rendőrségnek, hogy milyen. S még hogy ezek Kisasszonyok!
- Így jár, aki nem fejleszti a karatetudását - szögezte le Nancy.

De nemcsak Billyt, a Költőt vonzották a Kisasszonyok az Öngyilkos-szalonokba. Minden más senkiházit. Merthogy ők nem szedtek semmit, a fejük majd szétrobbant a sexőrülettől, és azt hitték, hogy a Kisasszonyok fehér rúzsa, kifestett szeme, trikóruhája és csizmája mind szerelmet liheg.
Az igazság persze az, hogy a Kisasszonyok legkisebb gondja is nagyobb volt annál. - Ha Billy a szokott módszerét követi - magyarázta a seriff -, akkor először kitanulmányozza a szokásaitokat és a szomszédságot. Aztán kiszúrja kettőtök közül az egyiket, s egy mocskos verset küld neki postán.
- Elbűvölő! - biggyesztette az ajkát Nancy.
- De arra is volt már eset, hogy telefonon hívott föl valakit.
- Micsoda bátorság! - mondta Nancy. A seriff válla fölött látta, hogy jön a postás. Nancy egyik fülkéje fölött kigyulladt a kék fény. A vendég akart valamit. Más fülkében nem is volt senki.
A seriff megkérdezte, hogy az a vendég a fülkében nem lehet-e Billy, a Költő, de Nancy megnyugtatta:
- Ha az, a két ujjammal kitöröm a nyakát.
- Amolyan Zsigapapa - mondta Mary, aki maga is látta. Zsigapapának hívtak minden olyan szenilis, ravaszdi, öreg muksót, aki órák hosszat csak csűrte-csavarta a szót, tréfált, és az emlékein kérődzött, míg megengedte, hogy a Kisasszony jobblétre szenderítse. Nancy fölsóhajtott.
- Már két órája mást se csinálunk, csak azt próbáljuk eldönteni, hogy mi legyen a búcsúvacsora.
Aztán bejött a postás. Egyetlen levelet hozott. Nancynek címezték, törött hegyű ceruzával. Nancy izzott a haragtól és az undortól, ahogy fölbontotta, mert tudta, hogy az Billy mocskos küldeménye.
Eltalálta. A boríték egy verset rejtett. Nem is eredetit; egy régi dalocska volt, amely teljesen értelmét vesztette, mióta bevezették a kötelező erkölcsi születésszabályozást. Ezt is törött hegyű ceruzával írták, s így szólt:

Sétálunk, sétálunk,
egy kis dombra lecsücsülünk,
egy kis gallyba beleülünk,
csüccs…

Mikor Nancy bement a fülkébe, hogy megnézze, mit akar a vendég, Zsigapapa a mentazöld szundigondolán heverészett, amelyen már százak és százak szenderültek el békésen az évek során. A szomszéd önki étlapját tanulmányozta, s közben az ujjával verte a ritmust zeneszóra, amely a citromsárga falról, a hangszóróból áradt. A fal festett salakpanel volt. Rajta egyetlen nagy franciaablak. Rácsos.
Minden Közérdekű Öngyilkos-szalon szomszédságában volt egy önki. S minden önkiszolgáló étterem szomszédságában volt egy öngyi. Az önkinek narancssárga teteje volt, az öngyinek vörös, de mindkettő az államé. Gyakorlatilag állami volt minden.
Mint ahogy gyakorlatilag minden automatikus. Nancynek, Marynek, a seriffnek szerencséje volt, hogy jutott nekik állás. Mert a legtöbb embernek nem. Az átlagpolgár egész nap otthon tengett-lengett, nézte a tévét, ami szintén állami volt. És a tévé negyedóránként felszólította, hogy szavazzon okosan, fogyasszon okosan, imádkozzék a maga választotta templomban, szeresse felebarátait, engedelmeskedjék a törvénynek - vagy látogasson el a legközelebbi Közérdekű Öngyilkos-szalonba, s tapasztalja meg személyesen, milyen megértők és kedvesek a Kisasszonyok.
Ez a Zsigapapa valósággal ritkaság volt, mert lerítt róla a vénség, kopasz volt, reszketeg, foltos kezű. A legtöbb ember huszonkét éveset mutatott, hála az antikot-injekcióknak, amiből évente kettő járt. Az a puszta tény, hogy az öreg muksó öregnek látszott, egymagában is azt bizonyította, hogy mire az antikot-injekciókat fölfedezték, már rég elszállt az ifjúsága édes madara.
- Na, eldöntöttük végre, hogy mi legyen a búcsúvacsora? - kérdezte Nancy. Még maga is kihallotta a hangjából a bosszúságot; hiába, fölizgatta Billy, a Költő, s nagyon unta már az öreget. De elszégyellte magát, mert ez nem illett a szakmájához. -~ töltött borjúszegy nagyon finom.
Az öregember fölszegte a fejét. A második gyermekkor ravasz mohóságával sikerült Nancyt szakmájához nem illő mulasztáson, barátságtalanságon rajtakapnia, most hát meg akarta büntetni érte.
- Hallja, nem valami kedves! Azt hittem, hogy maguk itt mind kedvesek. Azt hittem, ez kellemes hely, hogy jó idejönni.
- Ne haragudjon - mondta Nancy. - Ha nem voltam kedves, az nem maga miatt volt. - Azt hittem, un már.
- Ugyan, ugyan - mondta Nancy vidáman -, hogy gondol ilyet! Hisz igazán annyi érdekeset mesél. - A Zsigapapa többek közt azt is elmesélte, hogy személyesen ismerte J. Edgar Nationt, a Grand Rapids-i drogistát, az erkölcsi születésszabályozás atyját.
- Akkor legalább csináljon úgy, mintha érdekelné - mondta. Simán megengedhette magának, hogy pimaszkodjék. Mert tény, hogy bármikor elmehetett, amikor csak kedve szottyant, egészen addig, míg a tűt nem kérte. S a tűt neki kellett kérnie. Ez volt a szabály.
Nancy s a többi Kisasszony művészete viszont arra irányult, hogy az önkéntes ne menjen el, hogy rábeszéléssel, hízelkedéssel, lépésről lépésre végigsegítsék az úton. Nancy hát kénytelen volt leülni a fülkében, s úgy tenni, mintha csodálkozva hallgatná az öregember hosszú lére eresztett történetét, amelyet mindenki ismert, arról, hegy J. Edgar Nation hogyan kísérletezett az erkölcsi születésszabályozással.
- Még csak nem is álmodta, hogy a tablettáit valamikor majd emberek is szedik mondta Zsigapapa. - Mindössze arról álmodozott, hogy szeméremre tanítsa a Grand Rapids-i Állatkert majomházának majmait. Ezt tudta? - kérdezte szigorúan.
- Nem. Nem is sejtettem. Nagyon érdekes.
- S egyszer húsvétkor a tizenegy gyerekével elment a templomba. Gyönyörű, tiszta idő volt, és az istentisztelet is nagyon szép, és elhatározták, hogy kimennek sétálni az állatkertbe, és valósággal a mennyekben érezték magukat.
- Hát ilyet! - A jelenet egy színdarabból származott, amelyet minden húsvétkor bemutatott a tévé.
Zsigapapa ezután magát is beleköltötte a jelenetbe; elcsevegett a Nation családdal, mielőtt odaértek volna a majomházhoz.
- Jó reggelt, Mr. Howard. Ilyenkor, húsvét reggel valósággal újjászületik az ember, megtisztul az Úr szándéka szerint.
- Bizony. - Nancy a párnázott ajtón át is hallotta, hogy makacsul, halkan szól a telefon.
- Akkor együtt bementünk a majomházba, és mit gondol, mit láttunk?
- El sem tudom képzelni! - Valaki fölvette a kagylót.
- Egy majmot, amint épp illetlenkedett!
- Ugyan!
- Igen-igen! És J. Edgar Nation úgy elkeseredett, hogy egyenesen hazament, és neki
fogott a tablettáját kidolgozni, mert szerette volna, ha tavasszal a majmok már olyan illedelmesek, hogy egy keresztény család nyugodtan megnézhesse őket.
Kopogtattak az ajtón.
- Tessék? - kérdezte Nancy.
- Nancy - szólt be Mary. - Telefon.
Mikor Nancy a fülkéből kijött, látta, hogy a seriffet rázza a jóízű rendőrkacaj. A telefont ugyanis lehallgatták az önkiben elbújt nyomozók. A seriff szentül meg volt győződve, hogy Billy az. A hívószámot már kinyomozták. A rendőrök már útban is voltak, hogy elkapják.
- Beszéltesse, csak beszéltesse - suttogta a seriff Nancynek, s úgy nyomta kezébe a kagylót, mintha színarany lenne.
- Tessék? - szólt bele Nancy.
- Nancy McLuhan? - kérdezte egy férfihang. Elváltoztatott hang volt. Mintha zsebkendőbe beszélt volna. - Egy közös barátunk nevében hívom.
- Ó!
- Megkért, hogy adjak át magának egy üzenetet.
- Értem.
- Egy vers az.
- Kedves.
- Hallja?
- Hallom. - Nancy a férfihangon is áthallotta a rendőrautók szirénáját.
Bizonyára a telefonáló is hallotta a szirénákat, de nyugodtan végigmondta a verset. Így hangzott:

Fürdővízbe
Jergens-féle fenyősó:
garantált az egyszemélyes
népesség-
explozió!

Elkapták. Nancy az egészet végighallgatta: a dobogást, dulakodást, kiabálást.
Már annyira fölbuzdult, hogy miután a kagylót letette, levertséget érzett. Bátor teste fölkészüli a harcra, s a harc elmaradt.
A seriff kirontott az öngyi-szalonból; rohant hanyatt-homlok, hogy tanúja legyen a hírhedt bűnöző lefülelésének; annyira sietett, hogy észre se vette, mikor a papírköteg kihullott az esőköpenye zsebéből.
Mary fölvette s utána kiabált. A seriff egy pillanatra megállt, azt mondta, az már úgyse érdekes, és megkérdezte, nincs-e kedve Marynek vele jönni. A két lány gyors megbeszélést tartott, Nancy biztatta Maryt, hogy csak menjen, őt amúgy sem érdekli Billy. Mary hát elment, s a papírokat közömbösen Nancy kezébe nyomta.
Billy verseinek fotókópiái voltak, csupa olyan versé, amit Öngyi-kisasszonyoknak küldözgetett. Nancy elolvasta a legfelsőt. A születésszabályozó tabletták egy fura mellékhatására utalt: nemcsak hogy elzsibbasztották az ember altestét, hanem kékre festették a vizeletét is.
A vers címe: Egy valakiházi az Öngyi-kisasszonyhoz. Így hangzott:

Nem szántok és vetek, szőni se szövök,
tablettának hála,
nem is bűnözök,
szeretem a sokaságot, zajt és büdöset,
s hogy ha éppen rám jön,
kéket pisilek;
narancstető alatt készételt eszem,
haladok a korral,
s megjön az eszem;
vár engem a szomszéd ház, a vörös tetejű,
s odabenn az
öngyi-angyal, ki csupa derű.
Bíborvörös szűz Kisasszony, halálsorozó,
amit gyászolsz, ég-kék eső
s nem - bibeporozó.

- Még sose hallotta ezt a történetet? Arról, hogy J. Edgar Nation hogyan találta fel az erkölcsi születésszabályozást? - érdeklődött az öreg muksó; csúf, recsegős hangja volt.
- Soha - hazudta szemrebbenés nélkül Nancy.
- Érdekes. Azt hittem, mindenki ismeri.
- Én most hallom először.
- Hogy a majomházban mikor ért el eredményt, azt nem lehet tudni, mert a kérdés a Michigani Fellebbviteli Bíróság elé került. Időközben ugyanis válságba jutott az Egyesült Nemzetek Szervezete. Akik a tudományra esküdtek, azt mondták, az emberiségnek nem szabad tovább szaporodnia; akik az erkölcsre, kötötték az ebet a karóhoz, hogy a társadalom összeomlik, ha az emberek nemi élete csak a kéjt szolgálja.
Az öreg muksó közben leszállt a szundigondoláról, odament az ablakhoz, s a roló két léce közt kikukucskált. Odakint nem sok látnivaló akadt. A kilátást eltakarta annak a hét méter magas álhőmérőnek a hátoldala; amelynek fokbeosztása az utca felé nézett. A Föld lakosságát tüntette fel, egy fok egymilliárd embert jelentett. Higanyszála átlátszó vörös műanyag volt. Azt mutatta, pillanatnyilag épp hány ember él a Földön. A számok zérótól húszig terjedtek, s valahol nagyon lenn, fekete nyíl jelezte, hogy a tudósok szerint hánynak kéne élnie.
A lenyugvó nap fénye a vörös műanyagszálon és a roló résén át épp az öreg muksó arcára esett, s így vörös és fekete csíkok váltakoztak rajta.
- Mondja - szólalt meg az öreg -, ha meghalok, mennyivel megy lejjebb a hőmérő? Egy lábnyival?
- Nem.
- Egy hüvelyknyivel?
- Nem egészen.
- De maga tudja, hogy mennyivel, ugye? - kérdezte az öreg, és Nancy szemébe nézett. Szeméből és hangjából egyszerre minden szenilitás eltűnt. - Egy hüvelyk a hőmérőn 83 333 embert jelent. Ezt tudta, igen?
- Hát… igaz - mondta Nancy. - De szerintem nem így kell ezt nézni.
Az öreg muksó nem kérdezte, szerinte hogy kell. Inkább a maga gondolatát fejezte be. - Akkor mondok még valamit, ami igaz: én Billy vagyok, a Költő, és maga nagyon jóképű nő.
Hangtompítós revolvert rántott elő az övéből. Másik kezével meg lehúzta fejéről a gumiparókát, amitől kopasznak s a homloka ráncosnak látszott. Így ő is huszonkettőt mutatott. - Ha ezen túl leszünk, a rendőrséget érdekelni fogja a személyleírásom-mondta epésen mosolyogva. - Csak hogy pontosan meg tudja mondani, mert meglepő, hogy hány nő nem tudja!

Kicsi vagyok,
kék szemű,
hajam vállig ér:
férfi-manó
csupa tűz
- s ha a nőknek hinni lehet -
majd szétvet a vér.

Billy vagy arasznyival volt alacsonyabb, mint Nancy. S Nancy vagy húsz kilóval nehezebb nála. Közölte is Billyvel, hogy kár a gőzért, de tévedett. Mert Billy már az éjjel kinyitotta az ablakrács lakatját, s most revolverrel kényszerítette Nancyt, hogy lépjen ki az utcára, s a roppant álhőmérő mögött ereszkedjék le a máshonnét láthatatlan csatornanyíláson.
A nyitás Hyannis egyik szennyvízcsatornájára nyílt. Billy tudta, hova készül. Zseblámpája volt és térképe. Nancy kénytelen volt előtte menni a keskeny oldalpárkányon, gúnyosan imbolygó árnyéka nyomában. Megpróbálta kiszámítani, hogy a fenti világhoz viszonyítva pontosan hol járhatnak. Az önki volt a kiindulópontja; hallotta fentről a zajokat. A gépezet, amely az ételt megfőzte és kiszolgálta, hangtalanul működött. De hogy a vendégek otthon érezzék magukat, a tervezők gondoskodtak a konyhai hanghatásokról. Ezeket hallotta Nancy - magnóra fölvett evőeszköz- és tányércsörgést, mély hangú néger és Puerto Rico-i nevetést.
De utóbb már fogalma se volt, merre járnak. Billy nemigen szólalt meg, legfeljebb annyit, hogy: "Jobbra! - Balra! - Vagy: - Ne próbálkozz semmi bolondsággal, Junó, mert szétloccsantom, azt a nagy krumplifejedet!"
Csak egyszer folyt köztük valami beszélgetésféle. Billy kezdte, és Billy is fejezte be. - Hogy egy lány, akinek ilyen medencéje van, minek kereskedik halállal? - kérdezte a háta mögött.
Nancy merészen megállt.
- Erre meg tudom adni a választ - mondta. Bízott benne, hogy majd olyan választ ad neki, hogy attól kódul.
De Billy csak taszított rajta egyet, és megfenyegette, hogy szétloccsantja azt a nagy krumplifejét.
- Szóval még csak hallani se akarja, hogy mit mondok - ugratta. - Fél meghallgatni, mi?
- Sose hallgatok egy nőre, amíg a tabletta hatása tart - acsargott Billy. Szóval ez jár a fejében; legalább nyolc óra hosszat rabságban akarja tartani. Hisz a tabletta hatása addig tart.
- Elég ostoba szabály.
- A nő nem nő, amíg a tabletta hatása el nem múlik.
- Szóval úgy bánik egy nővel, mintha nem is ember lenne, hanem élettelen tárgy.
- Hála a tablettának - mondta Billy.

Hyannis alatt, amelyet négyszázezer lélek, azaz négyszázezer húsos magocska lakott, nyolcvanmérföldnyi szennyvízcsatorna húzódott. Nancy hamarosan elvesztette lenn az időérzékét. Mikor Billy közölte, hogy megérkeztek, úgy érezte, egy év telt el azóta; hogy elindultak.
Belecsípett a combjába, hogy e hátborzongató érzést ellenőrizze, s megnézze, teste kémiai órája mit mutat. Még érzéketlen volt.
Billy ráparancsolt, hogy másszon fel a nedves falba erősített vaslétrán. Fölülről sápkóros fény hullott be a kör alakú nyíláson. Ez holdvilágnak bizonyult, egy hatalmas, sokszögű műanyag kupolán szűrődött át. Nancynek nem kellett föltennie az elraboltak hagyományos kérdését, hogy: "Hol vagyok?" - a Cape Codon csak egy ilyen kupola volt, Hyannis Portban, s az az ősi Kennedy-birtokot födte.
Múzeum céljára szolgált; azt mutatta be, milyen életet éltek a régi, dinamikusabb időkben. A múzeum zárva volt, csak nyáron nyitották meg a látogatók előtt.
A csatornanyílás, amelyen Nancy és Billy kimászott, nagy, zöld betonfelületre nyílt.
A zöld beton azt mutatta, hol volt a Kennedyék kertje. A zöld betonkertben, az ősi faházakkal szemben annak a tizennégy Kennedynek a szobra állt, aki az Egyesült Államok és a világ elnöke volt. A tizennégy szobor rögbit játszott.
A világ elnöke Nancy elrablásának idején történetesen épp egy ex Öngyi-kisasszony volt, Kennedy-"mama". Az ő szobra sose száll be a sajátos rögbi meccsbe, az biztos. Mert bár a neve szerint kétségkívül az, mégse volt amolyan igazi Kennedy. Nem volt stílusa, általában közönségesnek vélték. A dolgozószobája falán fölirat hirdette:
NE LÉGY HÜLYE, HOGY DOLGOZZ,
ITT AKKOR IS JÓL ÉRZED MAGAD!
Egy másik:
INKÁBB TÖRD A FEJED!
A harmadik:
EGYSZER MAJD CSAK MINDEN MEGOLDÓDIK!
A Tadzs Mahalban volt a dolgozószobája.

Amíg a Kennedy-múzeumba meg nem érkezett, Nancy McLuhan szentül meg volt győződve, hogy előbb-utóbb alkalma nyílik kitörnie a keszeg kis Billy nyakát, vagy épp agyonlőnie a saját revolverével. Csöppet se bánta volna. Undorítóbbat, mint egy fölgerjedt férfi, elképzelni se tudott.
Nem sajnálatból tett le a tervéről, fölfedezte, hogy Billynek egész bandája van. Vagy nyolcan állták körül a csatornanyílást, férfiak, nők vegyesen, álarcként fejükre húzott harisnyával. S Nancyt épp a nők fogták le s intették nyugalomra. Legalább olyan termetesek voltak, mint Nancy, s úgy fogták, hogy ha kell, pokoli mód fájjon.
Nancy behunyta a szemét, de akarva, nem akarva, akkor is levonta a nyilvánvaló következtetést: e perverz nők mind KÖSZ-nővérek. S ettől annyira kiborult, hogy hangosan, keserűen föltette nekik a kérdést:
- Hogy tudtátok ilyen rútul megszegni az eskütöket?! Olyat kapott, hogy kétrét görbedt, s kicsordult a könnye.
Mikor fölegyenesedett, bőven lett volna mit mondania, de inkább befogta a száját. Némán töprengett, mi vihette rá ezeket a volt Kisasszonyokat, hogy az emberi illendőség minden szabályával szembeforduljanak. A senkiháziság ezt önmagában nem magyarázza meg. Bizonyára megétették őket.
Nancy gondolatban végigment mindazokon a szörnyű kábítószereken, amelyekről az iskolában tanult, s végül kikötött a legszörnyűbbnél. E kábítószer oly erős - magyarázták Nancynek a tanárai -, hogy elég egyetlen pohárral elfogyasztani belőle, s még a deréktól lefelé elzsibbasztott ember is képes többször egymás után örömét lelni. Igen, csak ez lehet a magyarázat: a férfiak, s valószínűleg a nők is, gint ihattak.

Sietve betuszkolták Nancyt a középső faház ajtaján. Bent ugyanolyan sötét volt, mint másutt, s Nancy hallotta, hogy a férfiak beszámolnak Billynek a történtekról. S e hírekből Nancy egy icipici reményt merített. Lehet, hogy útban a segítség.
A banditának, aki azt a disznóságot telefonálta, sikerült a rendőrséget abba a hitbe ringatnia, hogy Billyt, a Költőt kerítette kézre, s ez ugyancsak rossz volt Nancynek. A rendőrség még nem tudja, hogy Nancy eltűnt, közölték Billyvel, s táviratot küldtek Mary Kraftnak Nancy nevében, hogy sürgős családi ügyben New Yorkba utazott.
S itt csillant fel Nancyben némi remény: Mary egy szót se fog elhinni a táviratból. Mary tudta, hogy Nancynek nincs rokona New Yorkban. A város hatvanhárommillió lakosa közül egyetlenegy sem.
A banda kiiktatta a múzeum riasztóberendezését. Elvagdosták azokat a láncokat és köteleket is, amelyek az értékes holmikat védték a látogatóktól. Nem volt titok, hogy ki és mivel vagdosta el. Az egyik férfi kezében irdatlan vágóollót látott.
Nancyt fölkísérték az emeletre, egy volt cselédszobába. A férfi a vágóollóval elvagdosta a keskeny ágyat körülvevő kötelet. Aztán ágyba dugták, két férfi lefogta, s egy nő belenyomott egy jókora injekciót.
Billy, a Költő eltűnt.
Nancy feje egyre jobban nehezedett. A nő, akitől az injekciót kapta, megkérdezte: - Hány éves vagy, angyalom?
Nancy eltökélte, hogy nem felel, de a szer elgyöngítette, s megbénult az akarata. - Hatvanhárom - suttogta.
- És milyen érzés hatvanhárom évesen szűznek lenni?
Nancy mintha bársonyködben hallotta volna a saját válaszát. Meglepte, hogy mit mond, legszívesebben tiltakozott volna ellene, mintha a válasz nem is tőle származnék. - ízetlen - mondta. Majd néhány másodperc múltán, mintha gombóc lenne a torkában megkérdezte:
- Mi volt a tűben?
- Hogy mi volt, angyalkám? Nos, angyalkám, igazságszérum.

Mire Nancy fölébredt, már eltűnt a hold, de változatlanul sötét volt még. A szobában egyetlen gyertya égett, s vetett rebegő árnyékokat. Nancy életében nem látott még gyertyát.
Álmában szúnyogokkal és méhekkel hadakozott. Arra ébredt. Pedig a szúnyogok és méhek már rég kihaltak. A madarak is. De Nancy azt álmodta, hogy deréktól lefelé milliónyi rovar nyüzsög körülötte. Nem csípték meg. Csak jólesően csiklandozták. Nancy már Senkiházi volt.
Megint elnyomta az álom. Mikor újra fölébredt, három nő egy fürdőszobába vezette. A harisnya-álarcot most se vették le. A fürdőszobából még nem szellőzött ki a más fürdőjének a gőze. A padlón ott látta valaki más talpa nyomát, s a levegő fenyőfürdősótól illatozott.
Miközben megfürdették, beillatosították, s fehér hálóköntöst híztak rá, visszatért az akaratereje, s már gondolkodni is tudott. Mikor a nők hátraléptek, hogy megcsodálják, halkan megszólalt:
- Lehet, hogy már magam is Senkiházi vagyok. De ez nem jelenti azt, hogy úgy is gondolkodnék vagy úgy is viselkednék, mint azok.
Senki se mondott ellent neki.

Nancyt lekísérték a földszintre, majd ki a házból. Azt várta, hogy megint lekergetik a csatornába. Úgy illenék Billyhez és a helyzethez - gondolta -, lenn, a csatornában.
De ehelyett átkísérték a zöld betonon, ahol valamikor gyep volt, aztán át a sárga betonon, a valamikor föveny helyén, ki a kék betonra, az öböl helyére. A néhai Kennedyek huszonhat jachtja állt ott, vízvonalig cementbe ágyazva. A legősibb mind közül a Martin volt, Joseph P. Kennedyé. Arra kalauzolták föl Nancyt.
Hajnalodori. Minthogy a Kennedy-múzeum körül csupa magas ház épült, a kupola alatti kis mikrokozmosz csak jó egy órával később kapott közvetlenül napot.
Nancyt egész a Martin elülső kabinjának lejáratáig kísérték. A nők némán mutatták, hogy az utolsó öt lépést már magában kell megtennie.
Nancy egy pillanatra megdermedt, s megdermedtek a nők is. A parancsnoki hídon két életnagyságú szobor állt; az egyik, Frank Wirtanené, a Martin kapitányáé, a kormánykeréknél, s mellette a fiáé, a fedélzetmester Charlyé. De ők ügyet se vetettek szegény Nancyra, csak bámultak a szélvédő üvegen át a kék betonóceánra.
Nancy, mezítláb és vékony fehér hálóköntösben, bátran leereszkedett az elülső kabinba. Fenyőillat s gyertyafény fogadta. A lejárat csapóajtaja kattanva bezárult fölötte. Fölindultságában az antik bútorok, a sok mahagóni és ólomkristály közt először észre se vette Billyt, a Költőt. Majd megpillantotta a kabin túlsó végében, háttal az előfedélzet ajtajának. Orosz nyakú vörös selyempizsamát viselt. Selyemmellén tüzet okádó aranysárkány tekergett.
S az orrán, bármilyen kiábrándító, szemüveg ült. Kezében könyv.
Nancy megállt az utolsó előtti lépcsőfokon, s keményen szorította a lépcsőkorlátot. Foga kivillant; ahhoz, hogy innét elmozdítsa, tíz Billy-fajta férfi nem elég.
Kettőjük közt nagy asztal állt. Nancy arra számított, hogy a szobán majd valami nagy ágy uralkodik, tán hattyú forma, de a Martin nappali hajó volt. És a kabin minden, csak kéjlak nem. Körülbelül annyira volt erotikus levegője, mint egy kispolgári ebédlőnek az ohiói Akronban, 1910 körül.
Az asztalon gyertya égett. Mellette két pohár meg jegecvödör állt, benne egy pezsgőspalack. A pezsgő éppoly tilos volt, mint a heroin.
Billy fogta a poharát, fölemelte, szégyenlősen, zavartan rámosolygott.
- Isten hozta!
- Csak eddig és nem tovább.
Billy tudomásul vette.
- Nagyon szép ott.
- Most mit vár, mit mondjak? Hogy maga is döbbenetesen csinos? És hogy másra se vágyom, csak hogy a karjába vessem magam?
- Ha boldoggá akarna tenni, természetesen ezt mondaná - jegyezte meg Billy alázatosan.
- És az én boldogságom?
A kérdés láthatólag zavarba ejtette Billyt. - Nancy… hisz ez az egész azt szolgálja.
- Úgy látszik, a kettőnk elképzelése a boldogságról nem egészen egyezik. - Miért, mit gondol, szerintem mi a boldogság?
- Eszem ágában sincs a karjába vetni magam, mint ahogy eszem ágában sincs meginni azt a mérget, s innét nem mozdulok, csak ha kényszerítenek - mondta Nancy. - Ebből következik, hogy a maga elképzelése a boldogságról nem lehet más, mint hogy nyolc ember leszorít az asztalra, s maga nagy bátran fölhúzott kakasú pisztolyt fog rám… és azt csinál, amit akar. Ha így kell lennie, hívja a barátait, essünk túl rajta!
Így is történt.
Billy nem okozott fájdalmat neki. Kísérteties, hogy milyen orvosi hozzáértéssel fosztotta meg a szüzességétől. S mikor túlestek rajta, sem pimasz nem volt, sem gőgös. Ellenkezőleg, látszott, hogy szörnyűségesen levert.
- Nancy - mondta -, higgye el, ha lett volna rá bármi más mód…
Ő a kővé dermedt arcával s a megaláztatás néma könnyeivel válaszolt.
Billy segítőtársai kihajtottak a falból egy tábori ágyat. Alig volt szélesebb, mint egy könyvespolc, s két lánc tartotta. Nancy hagyta, hogy ráfektessék, s magára hagyják Billyvel, s ha akkora volt is, mint egy ruháskosár a könyvespolcon, szánalmasan kicsinek érezte magát. Szúrós kincstári pokrócot tekertek körébe. De a sarkát már maga húzta a fejére, hogy az arcát alárejtse.
Nancy a neszekből tudta, hogy Billy mit csinál. Nem sokat. Ült az asztalnál, néha fölsóhajtott, szívott egyet az orrán, lapozott. Szivarra gyújtott, s a szivarszag beszivárgott a pokróc alá. Billy mélyen leszívta a szivarfüstöt, s csak köhögött, köhögött makacsul.
Mikor abbahagyta a köhögést, Nancy gyűlölködve kiszólt a pokróc alól:
- Maga olyan erős, egészséges! Nagyszerű lehet ilyen férfiasnak lenni.
Billy csak sóhajtott egyet.
- Én nem vagyok igazi Senkiházi - mondta Nancy. - Utáltam… és utálom ezt az egészet.
Billy szívott egyet az orrán, és lapozott.
- Gondolom, a többi nő mind élvezte… nem tudtak betelni vele.
- Frászt!
Nancy kikandikált a pokróc alól.
- Hogyhogy "frászt"?
- Mind úgy vannak vele, mint maga.
Ez elég volt ahhoz, hogy Nancy fölüljön és rámeredjen. - És a nők, akik a segítségére voltak?
- Mi van velük?
- Velük is úgy bánt, mint velem?
Billy még csak föl se nézett a könyvből.
- Persze.
- Akkor miért nem ölik meg, miért segítenek?
- Mert megértik a dolgot. - Majd szelíden hozzátette: - Hálásak nekem.
Nancy kiugrott az ágyból, odament az asztalhoz, megragadta a szélét, odahajolt Billyhez, és élesen a képébe vágta:
- Hát vegye tudomásul, hogy én nem vagyok az!
- Majd lesz.
- És mit gondol, mi lesz, ami ezt a csodát előidézi?
- Az idő - mondta Billy.
Becsukta a könyvét, fölállt. Nancyt megzavarta a belőle kiáradó erő. Valahogy megint ő volt a helyzet ura.
- Amin maga átesett, Nancy - mondta -, az egy száz évvel ezelőtt élt, szorosra fűzött úrilány jellegzetes nászéjszakája. Akkor még mindenki Senkiházi volt. Csakhogy az ifjú férj nem szorult segítségre, mert az ifiasszony többnyire nem gondolt rá, hogy megölje. A hangulatát tekintve egyébként ugyanez volt a helyzet. Ez a pizsama is a szépapámé, a nászéjszakáján hordta, Niagara Fallsban.
…A naplója szerint a szépanyám végigsírta az éjszakát, és kétszer adta meg magát. De telt az idő, s már maga is boldogan benne volt.
Most Nancyn volt a sor, hogy hallgatással válaszoljon. Megértette a mesét. S megrémült, hogy ilyen könnyen megérti: a gyötrelmes kezdet mind nagyobb és nagyobb élvezetre fordul.
- Maga nagyon is jellegzetes Senkiházi - mondta Billy. - Ha van hozzá bátorsága, hogy végiggondolja a dolgot, majd rádöbben, hogy azért haragszik rám, mert rossz szerető vagyok, s ráadásul muris kis vakarcs. S hogy mostantól fogva akarva-akaratlanul egy magafajta Junóhoz illő férfiról álmodik. És rá is fog találni… szálas lesz, erős és gyöngéd. Mert a Senkiházi-mozgalom rohamléptekkel terjed.
- De… - mondta Nancy, és elharapta a szót. A kelő napot nézte a kabinablakon.
- De?
- De hisz a világ épp a régi Senkiháziak miatt jutott ekkora bajba. Hát nem érti? - könyörgött erőtlenül. - A világ többé nem engedheti meg ezt az örömöt.
- Az örömöt nagyon is - mondta Billy. - Csak a szaporodást nem. - Akkor mire valók a törvények?
- A törvények rosszak - mondta Billy. - Ha visszalapoz a történelemben, majd meglátja, hogy akik legjobban vágytak uralkodni, törvényeket hozni, a törvényeket másra rákényszeríteni, akik mindenkinek pontosan megmondták, hogy mit akar a Mindenható itt a Földön, önmaguknak és a barátaiknak mindig és mindent megbocsátottak. De a hétköznapi férfiak és hétköznapi nők természetes érintkezése mindig is fölháborította és undorította őket.
… Hogy miért, azt nem tudom. Ez is egyike annak a sok kérdésnek, amit szeretném, ha egyszer föltenne valaki a gépeknek. Csak egyet tudok: ez az undor és iszonyat elérte a teljét. Majd mindenki olyan - férfi és nő egyaránt - és úgy is érzi magát, mint a döglött egér, amelyet a macska a szobába hurcol. A hétköznapi ember más érzéki szépet nem lát, csak a nőt, aki majd megöli. A kéj - halál. A csúf és rövid képlet Így fest. Kéj - halál. Quod eret demonstrandum.*
…Szóval érti, Nancy. Azzal töltöttem az éjszakát, s velem együtt többen, hogy a világnak, amelynek sokkal kevesebb öröm jut, mint amennyi kéne, megpróbáljunk visszaadni valami kis ártatlan gyönyörűséget.
Nancy némán, leszegett fejjel ült.
- Megmondjam, hogy mit csinált a szépapám a nászéjszakája reggelén? - kérdezte Billy.
- Nem hiszem, hogy szívesen hallanám. - Nincs benne semmi durva. Sőt…
- Talán épp azért nem.
- Egy verset olvasott fel. -- Billy fölvette a könyvet az asztalról, s kinyitotta. - A naplója azt is elárulja, hogy mi volt ez a vers. S bár mi nem vagyunk férj-feleség, s lehet, hogy hosszú évekig nem találkozunk, szeretném fölolvasni magának ezt a verset, hogy megértse, mennyire szeretem.
- Nagyon kérem, ne. Azt hiszem, nem bírnám ki.
- Jó. Akkor itt hagyom a könyvet, és megjelölöm a vers helyét, hátha később mégis szeretné elolvasni. Így kezdődik:

Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire
csak hatolni bír föl s le s szerteszét
a lelkem, mikor kiröppen a lét
és az eszmény végső egeibe.**

Billy egy kis üvegcsét tett a könyv fedelére.
- Itt hagyom magának ezeket a tablettákat is. Ha egy hónapig szedi, soha többé nem lesz gyereke. De akkor is Senkiházi marad. - És elment. Mind elmentek, csak Nancy maradt.
Mikor Nancy nagy sokára fölemelte a fejét, s ránézett a könyvre meg az üvegcsére, észrevette, hogy az üvegcsén egy címke van. A címkén meg ez állt:
ISTEN HOZOTT A MAJOMHÁZBAN!

Göncz Árpád fordítása

I. Asimov - A nő halványkék illata

2007-06-15T15:21:00.000+02:00

I.

Fél földi év eltelte után, ezen a napon, 2311. április 11-én érezték meg először a suhanás gyöngéd mámorát ők, a kiválasztott férfiak. Öten voltak. Először Zwark, a kapitány dőlt oly elégedettséggel hátra az irányítópult műszerfala előtt, mintha odahaza olvasgatott volna kedvenc karosszékében, egy havas téli délutánon valamely múlt-ezredbeli, újranyomtatott újságot. „Legyőzni az időt!" - álmodozta ilyenkor -, „ez az emberlét első és utolsó parancsa". Ezért is szerette a múlt olvasmányait, a múlt embereit, mikor még a népek egymásnak estek, primitív háborúkban ölték halomra egymást, gőgösen szorongatták egymás hattyúfehér torkát, hogy később, kivérezve, megalázva azt, akit ez megillet, megbékéljenek, s új szövetséget kötve, közösen keressenek új ellenséget maguknak. Nem, Zwark ezredes nem a háborúkat, a halált, az erőszakot szerette, bár olykor, utólag mindig szégyenkezve, beleborzongott az olvasmányai keltette indulatokba, hanem, hogy olvasás közben olykor azt érezte: legyőzte az időt.
- Legyőztük az időt. - Ezt már hangosan mondta az ezredes, s erőnek erejével arra törekedett, hogy szemét és gondolatait újra a műszerek pajkos moccanásaira irányítsa. Tudta, társai is hasonlókat gondolnak, ezért merte szokatlanul új érzését, új gondolatát kimondani. Új? Mindig is tudta, a Földről hozza magával minden gondolatát, minden valódi élményét, minden sejtje a Föld zöld üzenetét őrzi, s hiába az ezredesi rangfokozat, a kapitányi rang, a mérnöki tudomány logikai rendszeressége, s az alapos, minden személyiségjegyre kiterjedő pszichológiai felkészülés, új gondolatai neki már nem születnek. Miért is születnének? Feladata van, parancsa van: el kell juttatni az űrhajót a szomszédos Naprendszerbe, s ez, még a korszerűség egyszeri csúcsán álló rakéták idején is, időben valósulhat csak meg. Márpedig e feladat elvégzéséhez nem kellenek új gondolatok.
- Le, kapitány. - Zwark ezredes meg se fordult, a hangból, a helyeslő, szolgálatkész tónusból is könnyedén megállapíthatta: ez helyettesének, Level őrnagynak szavazata. Level őrnagy feladata kettős természetű volt. Egyrészt a feltétlen engedelmesség parancsnoka felé, másrészt hasonló szintű engedelmesség fenntartása a három tagú legénységben, saját parancsait illetőleg. Level őrnagy időnként elmerengett, miért épp öten vannak ezen az űrhajón, miért épp a páratlan számokat részesítik előnyben a tervezéssel megbízott számítógépek; eleinte született is néhány, az esetleges szavazással összefüggő demokratikus elképzelése, ismerte a páratlan számok megoszthatatlanságának periodikus törvényszerűségét, csak azt nem értette, hogy az öttagú személyzet, a háromfős legénység, az egyszemélyi vezetés elve és saját egyetlenségébe vetett megingathatatlan hite miként hozta létre az egyetlen páros számot, miért épp ő a második ember? „Öt, három, egy; egyenlő kettő" - ezen sokat morfondírozott. Volt rá ideje az eddig eltelt fél év alatt, s lelkében megkönnyebbülve fogta föl, miért sóhajtott föl Zwark, mondván: „legyőztük az időt". Annyit jelentett ez a mondat, hogy Zwark ritmusérzéke kisimult, eddigi pattogó mondatai már nem parancsok, Zwarkot nem kötötte már saját parancsnokságának tudta, egyenlők lettek. Közös a cél, ők ketten, Zwark és Level, ezredes és őrnagy, parancsnok és helyettese, végre a teljes egyenjogúság révébe értek. Ilyen esetekre a szabályzat azt írta elő, ezt mindketten tudták, hogy a felelősség az út ezen pontjától számítva megoszlik, ha a két vezető képes bevonni a közös vállalkozásba a legénységet is. Armis, Bellew és Chand, a legénység közrendűi ugyancsak tudták, miről van szó. Ők is ismerték - mit ismerték; fejből fújták! - a szabályzat minden egyes sorát, s a fél esztendei út egyetlen órája se múlt el anélkül, hogy ne gondoltak volna titkon erre a fölemelő pillanatra. Legyőzni az időt... ezen járt az ő közlegény-eszük is. Többször hallhatták a kiképzéseken ezt a mágikus hatású kifejezést, hitték is, meg nem is, hogy eljön majd ez a pillanat. Chand, aki hármójuk közül a legtermészetesebb, a leghétköznapibb legény volt, tudta, hogy ez a pillanat nem az ő szórakoztatásukra született, ez az űrhajó számára volt a legfontosabb. Nem történt más, mint annyi, hogy elérték a fény sebességét. Fontos ez persze a legénység számára is, hiszen úticéljuk elérése, a szomszédos Naprendszer, csak ilyen sebesség mellett képzelhető el, csak ilyen sosem volt sebesség mellett jöhet szóba egyáltalán. Chand tehát nem ujjongott, nem repesett túlságosan; de lelkében fenemód elégedett volt. Armis lelkesedése viszont nem ismert határt. Lányosán vékonyka ujjaival előbb a saját hajába túrt, majd az előtte ülő Bellew széles vállaira csapott, de még ez sem elégítette ki: számára is váratlan mozdulattal, önmaga merészségétől mámorosan vágta hátba Level őrnagyot.
Level szinte várta már ezt az érzelmi rohamot. Felkészült rá; bár gyakorlott űrhajós volt, először lépte át azt a bűvös sebességhatárt. A génjeiben hordozta ezt a mámorhozó érzést, titkon ugyan, de állandóan vágyott rá, mint kábítószeres a narkotikumra. A régi világ emberei is ismerték ezt a boldogságos érzést, a mélységmámor során éltek át hasonlót. Színessé, elevenné, tetszőlegessé lesz ilyenkor a képzelet, más állapotokban felfoghatatlan elégedettség-érzés lesz úrrá az emberen. Azonossá válik a Kozmosszal, a teremtett és teremthetetlen világ egyetlen, megszakíthatatlan és átfogható egységgé válik, egyik ember könnyedén lép át a másik tudatába, megszűnik minden rejtőzködő ellenségeskedés, az ösztönök széthúzó ereje egyetlen ponttá sűrűsödik, az individualitásába zárt ember szétosztani vágyja magát, nemcsak az élettelen világot fogadja magába, de embertársai összes búját-baját is, esendősége fölmagasztosul, eszmélete közössé, tehát erőteljes, de korlátozható hatalommá válik.
Level az iménti hátbacsapástól nemcsak megértette, de érezhette is: megkezdődött a repülés kollektív korszaka. Egyre barátságosabban nézett főnökére, Zwark ezredesre, az a félelemmel összemosódó teljes odaadás, ami mindeddig áthatotta, megszűnőben volt. Már a szökési sebesség átlépése után is érzett valami hasonlót, de a súlytalanság állapotából hamar visszarángatta a társaságot a mesterségesen gerjesztett gravitációs tér. Akkor nem kapott választ, de most mintha Zwark is viszonozta volna a növekvő erejű és hatalmú közvetlenséget. Parancsai inkább tanácsok voltak, az ezredes pengevékony szája megenyhült, kitelt, s egyáltalán nem ellenőrizte a parancsai végrehajtását. E megnőtt bizalmasságban Level számára is könnyebb volt a kevesebb számú, rutinjellegű parancs végrehajtása. De hasonló közvetlenséget érzett a legénység iránt is, ő sem ugráltatta őket feleslegesen, csak a legénység által ellátható munkát végeztette el velük, olykor egyenesen késztetést érzett, hogy valami módon segítsen nekik.
Igaz, a munka egyre kevesebb lett, mióta a fénysebességhez közeledtek. Egyre több műszer ellenőrzését vették át a fedélzeti számítógépek, egyre több részegység kapcsolódott rá közvetlenül a központi vezérlő csúcskomputerre; az űrhajósok megkezdhették nyaralásukat. A szabályzat maga is megemlítette, hogy a fénysebességhez közeledve maga a szabályzat is egyre sérülékenyebbé válik, s csodálhatóan körültekintő módon kimondta saját elhalását is. Ez az elhalás persze csak addig tartott, míg folyamatos volt a fénysebességű száguldás a két Naprendszer között. Level és Zwark szinte egyszerre fordult a háromtagú legénység felé, az arcokon mosoly fénylett, diadalmas, ötágú, ötarcú mosoly.

II.

Van időnk hát, hogy szóljunk a legénység három tagjáról. Chand ősei valaha Kínában éltek, emiatt szeme vágása, arcbőrének színe, hajának tömöttsége és kékes fénye messziről és korán elárulta származását. Természetes nyugalmáért, higgadt logikájáért, éles, a dolgokat a maguk közvetlenségében érzékelő eszéért, gyakorlatias szemléletéért a többiek gyorsan maguk közé fogadták. S persze alacsony és könnyű termetéért is: kevesebb helyet foglalt el az űrhajón. A legénység, persze, az utazás során megtapasztalhatta, hogy a látszólag parlagias gondolkodásmód mögött finoman lebegő, a metaforákat könnyedén kezelő lélek áll. Armis nem sokat tudott őseiről, de nem is érdekelte különösebben saját származása. Egyszer fülébe jutott, hogy valamelyik dédmamája félrelépett, sőt, gyerekeket is szült e kapcsolat folyományaképp, s ezzel végképp összekuszálta az amúgy is ága-bogas családfát. Armist tehát az ügy azért sem érdekelte, mert származása szinte követhetetlen volt, s akkor meg miért foglalkozzon vele? Sokféle nép, valahai faj tulajdonságát hordozta génjeiben, boldog elégedettséggel, szabadságszerető lelke akkor volt boldog, ha valamiért önfeledten lelkesedhetett. Egy kicsit gyerek maradt; kedves, elégedett, jólnevelt gyerek, amilyenről az apák és a társadalom álmodozik. A legénység legmagasabb embere volt, s ez fenemód elégedetté tette. Csak az orra körüli szeplőit nem szerette. „Még szerencse, hogy nem lettem olyan vörös, mint Level..." - gondolta, ha fehér bőrét nézegette aggályosán. Hármójuk közül Bellew volt a legrusnyább. Hatalmas, összevissza nőtt fogai minduntalan előbukkantak duzzadt, bíborszínű ajkai közül, haja inkább volt sörény, mint emberi koponyára illő frizura, tenyere gyakran nyirkosra izzadt, hosszan és kedvetlenül szorongott, apróságok miatt is. Valami természettől adott ügyetlenség társult életéhez, se a keze, se a lába nem úgy mozdult, mint szerette volna. „Mintha rossz helyen volna a súlypontom..." - gondolta, ha ügyetlenségen kapta magát. Bellew - koordinálatlan mozgása miatt - kétszeres szorgalommal végezte az űrhajósok edzéseit, s mire a kiképzés befejeződött, már csak őt izgatta saját súlypontjának kifürkészhetetlensége, a többiek, bár igazán jó megfigyelők voltak, észre se vették rajta eredeti tajdagságát. Bellew jó munkaerő lett.
Mindhárman aránylag fiatalok voltak, korán kezdték a szolgálatot, s elég régóta együtt dolgoztak ahhoz, hogy egymás számára ne okozzanak meglepetéseket. A nyúlánk Armis eleinte szenvedélyesen ugratta a saját tohonyaságával elfoglalt tömzsi Bellew-t, de aztán, mikor a dolog elfajulni látszott, Chand békét szerzett köztük, mondván: „Ne mondd neki, hogy ügyetlen, a végén még úgy marad." Mire Armis felröhögött, s elég szemtelenül kérdezett vissza: „Az meg mért baj nekünk?" Chand, mintha előre készült volna Armis kérdésére, tömören és azonnal válaszolt. „Mert együtt utazunk a béta Naprendszerbe." Bellow hálásan vigyorgott, legszívesebben megszorította volna Chand kezét, de mert igazából Armis rokonszenvére vágyott, még nagyobb zavarba esett, s hol Chand-ra, hol meg Armisra pillantott kétségbeesetten. „Jól van, pajtás, van még hely az én szívemben, beleférsz te is" - mondta dagályosan és patetikusan Armis, de nevetett hozzá, így Bellew nem tudta, komolyan gondolja-e mindezt. Chand titokzatosan mosolygott kékes fényű üstöke alatt.
Még mindhárman nőtlenek voltak.

III.

Level - természetesen - jóval idősebb volt az alárendeltjeinél, s csak az fájt neki, hogy ez látszik is rajta. Egykor bronzvörös, nővadító haja az évek során sokat veszített fényéből, kőkemény, pattinthatatlan izmai ugyan megőrizték formájukat, de a régi idők teljesítményeire már nem volt képes. Sokat kivett belőle korábbi, balul sikerült házassága. Ifjabb éveiben, még a házassága előtt csak és kizárólag a testedzésnek élt. Anyja nem nézte jó szemmel ezt az állandósult tébolyt, attól tartott, fia teljesen belecsavarodik önmagába és testének építésébe, s reszketett a gondolattól, hogy különböző anabolikus szerekhez folyamodik majd. Level anyja pontosan érzékelte a helyzetet: fia ismételten élt már e mesterséges és látványos eredményeket produkáló készítményekkel, szinte az utolsó pillanatban érkezett az anyai parancs: meg kell nősülnie. Level unottan és kényszeredetten ballagott el a házasságközvetítőbe, az elérakott fényképek és adatok közt el-elmélyedetten turkált, ímmel-ámmal babrálta a komputer gombjait, az elé vetített arcok, keblek és más gömbölyűségek csak addig foglalkoztatták, míg rá nem jött: milyen edzésmódszerekkel lehetne tökéletessé tenni őket. Nem csoda hát, hogy dolgavégezetlenül távozott az intézményből. Ám az utcán egy jómozgású, jó testű, sudár termetű nőre lett figyelmes; a nő is észrevette őt, s növekvő rajongással nézte Levelt, duzzadó, napfényes izmait, testének pompás arányait. Ez a nő később Level felesége lett, s csak három év múlva derült ki: Level anyja szervezte meg a találkozást. Arabella, a feleség mindeközben hű és erős támasza volt Level anyjának, abban, hogy fiát a sok időt és fáradságot igénylő testépítéstől elvonja, megtett mindent, hogy a fiatalembert elszakítsa károssá lett szenvedélyétől. Arabella amúgy megfelelt az ifjú daliának: teste arányos volt, izmainak rendszere egyezett Level ideálképével. S hogy mindez természetes módon, csak úgy, magától jött létre, egészen elbűvölte a saját, de kissé mesterkélt izmaira büszke Levelt. De amikor Arabella bevallotta, hogy nem a véletlennek, a sorsnak, a kozmosz erejének köszönheti őt Level, hanem anyja kicsinyes praktikáinak, erősen inni kezdett. Arabella gyanútlanul azt hitte, jót tesz kettőjük kapcsolatának, ha követi őt az ivásban, de hamarosan csalódnia kellett: nőies, izgatóan friss izmai megereszkedtek, elformátlanodtak, az egész nő - különösen korábbi önmagához képest - alaktalanná vált, s persze fölöslegessé is, Level szemszögéből nézve. Level fölhagyott a mértéktelen ivással. Hála a korábban elvégzett irdatlan edzésmunkának, izmai megőrizték alakjukat, igazán jól nézett ki, arca beérett, teste fiatalos maradt, bronzvörös üstökével a nők kedvence lett. Arabella sokszor sírt, ha Level kalandozásainak híre eljutott hozzá, de tudta, hiába minden, Level a test megszállottja. Megértette: Level csak most jutott el a mások testének értékelésének képességéhez, s azt is felfogta, az ő alaktalanná lett idomaiban már semmi örömet nem találhat ez a testbolond férj. Békésen váltak el, gyermekük nem született, Arabella nem is haragudott különösebben, úgy vélte, ez és ennyi volt a sorsa, a küldetése. Nem is sokára, két esztendő múlva meghalt.
Level életében az hozott fordulatot, hogy - nem sokkal Arabella temetése után - társaságban találkozott az egyik gyerekkori barátjával, Zwarkkal. Zwark jóval fiatalabb volt nála, gyermekkori játékaikban mindig Level volt a főnök, a bandavezér. Mikor Zwark Level kérdéseire elmondta a hivatásos űrhajósság semmihez sem fogható előnyeit, a kecsegtető lehetőségek özönét, Level nem sokat habozott, beállt ő is a szolgálatba. Kiképzés közben hálatelt szívvel gondolt édesanyjára, de hiába jöttek anyja hívó levelei, többé nem lépett ki a hétköznapi, civil életbe. Arabella sírjához is csak Level édesanyja látogatott el olykor, hogy kicserélje a gyászzenét sugárzó készülék apró, de jó teljesítményű akkumulátorait.

IV.

Zwark már kicsi gyermekként elbűvölte tanárait rendkívüli képességeinek özönével, szüleit szőkefürtös szépségével, osztálytársait pedig azzal, hogy minden apró cselekedetéből érezhető volt: tudja, mit akar. Ha megkérdezték, mi leszel, ha nagy leszel, halálos komolysággal, seprűs pilláit a kérdező felé csapva válaszolt: „Parancsnok. Egy fénysebességű űrhajó parancsnoka leszek. Le fogom győzni az időt". Aki ezért kinevette őt, azt tekintetének erőteljes villanásával késztette hátrálásra, vagy, ha még gyerek volt az illető, megverekedett vele, akkor is, ha érezhető volt a másik erőfölénye. E reménytelen küzdelmek vívmánya az lett, hogy a nála erősebb gyerekeket hódolóinak kicsiny, de összetartó csapatával egyszerűen megverette. Zwark természetes és hétköznapi közönnyel vette tudomásul, hogy zsendülő ifjúságában is akadtak türelmes csodálói, s hogy a nők is sietve részesítették mindama gyönyörökben, melyekről úgy vélték, a fiú kedvére lehetnek. De Zwark nem sokat törődött háborítatlan lendületű kamaszkorának nőalakjaival, haladt előre a maga útján. Bújta a régi könyvek opálos mikrofilmjeit, éjszakákon át működtette külön erre a célra átalakított videó-komputerét, majd tizennyolc éves korában bejelentette: elhagyja a szülői házat, neki szűk ez a város - alig hétszázezer ember lakott itt -, olyan helyre vágyik, ahol minden idejét tanulmányainak szentelheti. Szülei, kiknek sem figyelmes tekintetét, sem féltő szeretetét nem ronthatta meg semmi, már régen sejtették egyszem fiacskájuk titkosnak vélt szándékát, nem is hosszan ellenkeztek, csupán a hagyományos nevelési elvek szellemében fogalmazták meg óvatos kérdéseiket a lehetséges megélhetési módozatokról, a szándék visszafordíthatatlanságát firtatva; maguk is képzettek lévén a nevelési tudományokban, pontosan tudták, mi több, érzékelték: fiúk felnőtt lett, a szó összes jelentésének értelme szerint: mindenre kész lett a lelke, elkészült a teste, most már csak a legújabb tudományok - a szülők számára mindig is felfoghatatlan - ereje és beláthatatlan tágassága hathat csak gyermekükre, ők maguk, sajnos, nem. Zwark felváltva járta Riga és Auckland egyetemeit, rövidesen mindkét várostól ösztöndíjat, lakást és egyszemélyes rakétataxit kapott, de tanulmányai végeztével egyik város egyetemén sem vállalta el a felkínált professzori állást, hanem a legnagyobb nemzetközi űrhajózó társaság, a NARA - Naprendszerközi Radioaktivitást Adaptáló Alapítvány - kötelékébe lépett, s a lehető legrövidebb időn belül kiképzett űrhajós lett.
Világosszőke hajával, kékfényű szemével, akaratának korlátozhatatlannak tűnő erejével, jelenlétének intenzitásával itt is elnyerte feletteseinek rokonszenvét, hamarosan eljutott néhány bolygóra, de ezek a rövidebb utak nem izgatták túlságosan, úgy érezte, csak az idejét pocsékolja azokkal az utakkal, melyek során a fénysebesség nem érhető el. (S ez így is volt; volt olyan útja a Marsra, mely két földi esztendejét emésztette föl.) E bolygóközi utakon mégis megfontoltan viselkedett, olyan mérvű komolyságot és elszántságot tanúsított, hogy csapattársai a legjobb jelentéseket adhatták csak róla, egyetlen pillanatig sem fölényeskedett, az utazás sebességét csak a visszaérkezés után ócsárolta. Néhány legénységi szolgálati sorban megtett út eredményeképp, a kétségkívül kedvező, egyértelműen dicsérő jelentések hatására Zwarkról olyan jellemzést készített az ezzel megbízott komputer, hogy még maga Zwark is, noha ez nem volt szokása, belepirult. A gép Zwark minden egyes személyiségjegy-rovatában ugyanazt a szót villogta: O K É, s ez azt jelentette, Zwark végképp felsőbb osztályba lépett, szuperember lett, olyan lény, aki nemcsak önmagának fontos, de másoknak is. Képes lett rá, hogy példa legyen, s arra is képes lett, hogy más, nálánál csekélyebb besorolást elért embereket is saját legjobb énjük felé kormányozzon el. Zwark vezető lett. Nem holmi hivatásos menedzser, hanem vezető, aki lelkesíteni fogja az embereket. Ezt a rangot rajta kívül nem sokan érték el. Természetesnek látszott, hogy karrierje immár megállíthatatlan. De Zwarkot nem igazán érdekelte az a tér, melyben mind zsúfoltabban, egymás életterét fojtogatóan igénybe véve közeledtek felé az emberek, Zwarkot a tér egyáltalán nem érdekelte, ő az időt választotta barátnak és ellenfélnek is, így aztán legközelebbi barátai nem is csodálkoztak túlságosan, mikor nem a hivatali előmenetelt, hanem a fotonrakétát választotta.

V.

A suhanás gyöngéd, de az idő megállása miatt egyre alattomosabban ható mámorának egyik pontján Armis észrevette, hogy Bellew valamit rejteget. Kérdő pillantására Bellew nem válaszolt, hát szóval is megkérdezte: „Mi az?" Bellew kifelé bámult a rakétából, bár ennek nem volt semmi értelme: a fénysebesség állapotában kint ugyanaz volt, mint benn - halványkék derengés, semmi más. Chand is észlelte a feszültséget, hallotta Armis kérdését, és hallotta Bellew némaságát is. Armis és Chand megvonták vállukat, külön külön, ki-ki a magáét, de közben jelentésteljes pillantást váltottak egymással, mintegy Bellew feje fölött. Ha nem is pontosan tudták, de eléggé tisztán sejtették Bellew szándékait; ám ha valaki ilyen áhitatosan képes őrizni egy titkot, az tulajdonképpen tiszteletet ébreszt. Ha csak nem olyan szerencsétlen figura az illető, mint amiféle történetesen Bellew volt.
- Nem kell dugdosnod tovább, vedd elő nyugodtan – fordult hátra Level, a legénység közé. Itt, a sebességhatárnál megszűnt minden eddigi interperszonális, a személyek közti normális, hétköznapinak mondható titokzatosság, a gondolatok ha nem is termelődtek, de legalább szabadon jártak egyik agykéregtől a másikig, s ennél többre igazi gondolat miért is vágyna? Bellew kicsit elpirult, inkább csak befelé, majd elővette rejtegetett kincsét. Egy elringató színű, iparilag előállíthatatlan koloratúrájú szőke tubus volt.
- Ő van benne? - kérdezte a kapitány, mint aki mindent tud, mindent ért, s csak barátságból, mintegy a társalgás kedvéért kíváncsiskodik.
- Igen... csakis. - Bellew érezte: sorsa megpecsételődött.
„De így kell nekem" - gondolta -, „miért is vágytam a sebességmámort tovább fokozni?" Aztán eszébe ötlött egy rég hallott szólás, az élvhajhász férfiak okulására találta ki egy verbálrobot: „Ha a gilisztának mindkét végén farok volna, nappal is eltévedne a maga vájta alagútban!" Ezek a fránya verbálrobotok! Örökösen nevetségessé teszik az embert, soha nem lehet tudni, tréfálkoznak, vagy fenyegetőznek...
- Hogy hívják? - érdeklődött vihogva, ám kicsit kacéran Armis.
- Bella. - Bellew akkorát sóhajtott, hogy kiesett kezéből a szőke tubus.
- És milyen? Magas? - Ezt természetesen Chand kérdezte, aki tartott a magas nőktől, noha ők, genetikai szempontból teljességgel érthető módon, vonzódtak hozzá.
- Mint én... talán egy kicsit magasabb.
Zwark ezredes, bár valóságos hatalma nem volt immár a többiek felett, s kedve se volt visszabújni korábbi pozíciójának uniformisába, érezte, a többiek is az ő szavát lesik. Hiába, ilyen a hatalmi viszonyok reflexe... Mint a lecsapott fejű pulyka, még fut egy kört a kertben:
- Miért faggatóztok... Bellew, ha akarja, majd úgyis kinyitja a tubust, s mindannyian meglátjuk, kit cipelt ide közénk, ami persze abszolút mértékben tilos, a szabályzat szerint legalábbis, de hol van már a szabályzat... fénynapokra. – A kapitány szavaiban nem rezdült meg a valós érdeklődés gordonkahúrja, inkább a növekvő feszültség iránt érzett ellenszenv hallatszott ki szavaiból. Tudata már korábban átolvadt a többiekébe, a közösségbe, de épp e közösség iránt érzett felelősség mondatta vele: - Hagyjátok Bellew-t... meg egymást is. És akkor nem lesz semmi baj.
Rövid, átmeneti, töprenkedő csend után szólalt meg Bellew:
- Bellát, hogy is mondjam... tulajdonképpen magamnak hoztam... - A szerencsétlen sorsú közlegény megérezte, a közösség jóindulata az egyetlen, amire még számíthat, a könyörületesség, az irgalom talán erősebb, mint e férfiak ösztönös birtoklási vágya. Ilyesmit remélni persze nem férfias dolog, de egy nőért sokmindent kockára vethet egy igazi férfi; még a férfiasságát is.
A tubusban - ezt mindannyian sejtették már- olyan hallucinogén anyag volt, melyet beszippantva térhatású látomásai támadtak az élvezőnek. S ha Bellew egész utazását, karrierjét kockáztatni merte miatta - az utolsó ellenőrzés előtt a végbelébe rejtette el a napfényáldotta szőke tubust -, ez csak azt jelentette, hogy e látomásoztató szer hatóanyaga egy rendkívüli nő koncentrátuma volt. Bella ott kuksolt a tubusban, a tubus a földön, Bellew Iába alatt. „Ha erősen rálépnék, a tubus kihasadna... vajon meghalna-e Bella?" - Bellew szerelmesen és fájdalomban dobogó szívvel álmodozott.
- Hülye vagy - vetette oda Armis. - Ha rálépsz, a tubus fölfakad, Bella az egész űrhajóé lesz, jut belőle mindenkinek. Még a komputerek is becsavarodnak tőle!
Bellew belátta: tévedett, mikor azt hitte, Bellát megőrizheti magának, Bella már sosem lesz annyira csak az övé, mint volt eddig, az áldott földi életben. Az indulás előtt három hónappal talált rá e szőkeségre, s benne a halványkék illatú Bellára.

A három hónap alatt, amikor csak tehette, örökké Bellán, illetve a tubuson csüggött. Mámoros állapotában nem látta meg senki, de még jóval az aktus után is fájdalmas tekintettel, elrévedezve járkált összevissza, a hozzá intézett kérdésekre csak jókora késedelemmel, s nem is mindig értelmesen válaszolt, nem kevés időbe telt, míg Bella hatása alól fölszabadult. Azóta is, hogy az űrhajó elindult, legbonyolultabb feladatai végzése közepette is minduntalan felötlött szívében Bella távoli emléke, de a tudat, hogy bármikor előveheti a tubust, valahogy mindig megnyugtatta. Most, hogy már semmi feladatuk nem maradt, mint űrhajósoknak, még öregedniük sem kellett, Bellew azt hitte, megtérhet kedves Bellájához.
Level ezalatt - ő élt már házasságban - azon elmélkedett, miféle névközeliség lehet az ő régi, elhalt felesége és Bellew Bellája között. Mintha egy hosszúnyakú hintaszék fogadta volna magába, oly hosszan és lebegően álmodozott Arabelláról, immár véglegesen rövid közös életükről. „Miért is nem lett gyermekünk? Miért."
- Szót értek a szerveimmel - közölte Zwark, hogy pontosan kivel, azt nem lehetett tudni. Maga elé nézett, bele a mesterséges levegőbe. Zwark, ez a szőke szuper-parancsnok ez idáig sohasem foglalkozott azzal, hogy dobog-e a szíve, választ-e ki a veséje, dolgozik-e rendesen a mája. Szívét, veséjét, máját, s a többi szervét is a csodáló közé sorolta, „ez nekem jár", ennyit gondolt csak velük. Természetes szervek, tehát működnek, ez természetes. Most mégis elnyíló szájjal, derengő, gyermeki mosollyal társalkodóit szerveivel. Leginkább a szíve panaszkodott, a veséje azt mesélte, hogy a kilövésnél egy erősebb ütés érte, de most már kiheverte, a mája jelezte, hogy semmi baj, zajtalanul működhet, szinte a saját kedvére. Tanulmányaiból felismerni vélte ezt az állapotot, de maga még sohasem érezte. Azt is tudtára adták szervei, milyen boldogok, hogy működnek, de nem öregednek. Zajtalanul, minimális energiafelvétel mellett, kopás nélkül járnak, de csak annyira, amennyire a genetikai kód parancsolja. A szív csak annyi vért pumpál, amennyi épp elég a lassított tempójú oxigéncseréhez. A máj, a vese se robotol fölöslegesen. A szervek leállnak, indulnak saját szükségletük szerint. Zwark boldog volt, hogy most mindezt érzékelheti.
- Én még nem. Sajnos, még mindig nem. - Level, a valahai testépítő bajnok most jött rá, hogy mindig is csak testének legkülső részével törődött, s ezért a többiek, a beljebb elhelyezkedő, egykor „nemesnek" mondott szervek mintha megsértődtek volna e bánásmód miatt. Működtek, de nem válaszoltak gazdájuknak. Hiába hívta őket Level, nem feleltek. Vagy, ha szóltak, hiába; Level nem értette szavukat. Level mindebből megértette: közeledik testéhez a halál.
Level gondolataira most csak Zwark figyelt. „Megijedt az öreg"... - gondolta Zwark. Vigasztalásra szorul.
- A fénysebesség nem az a hely, ahol meg szoktak halni az emberek. A meghalás küszöb az élet és a halál közt, amiben törvényszerűen bukik orra az ember. Itt, ezen a helyen ezt a küszöböt elfelejtették megépíteni. - Zwark hangja hideg volt, holott kedélyeskedni próbált.
- Kösz - mondta Level -, de én nem tenném magamért a tűzbe a kezem.
- Ha tudjuk tartani ezt a sebességet, márpedig miért ne tudnánk, hisz nem rajtunk múlik a dolog, akkor nem fogsz meghalni, erről kezeskedem.
- Áh, jobb, ha hagyjuk. Zárjuk le a témát. Végül is utazunk. Az utazás meg arra való, hogy az ember megfeledkezzen saját múlandóságáról. - „Magam vagyok magam legjobb vigasztalója."
- Ezért lett az ember közlekedő állat. Jövünk, megyünk, ez az életünk. - Zwarkból most már a botcsinálta bölcs beszélt.
- És, ráadásajándék ez, most nem is múlik. A szabályzat szerint. Legjobb, ha alszom egyet - mondta Level. És már aludt is.
- Unatkozom - szólalt meg Armis, mint akinek mindegy, elaludjon-e ő is, mint Level, vagy inkább tréfálkozzon. Leginkább, mert legkönnyebben Bellew számlájára ment Armis kacagós kedve, de Chand megintette.
- Az unatkozik, aki már kifogyott saját bölcsességéből. Akkor pedig ott a másé: forduljon ahhoz, így tanítják.
- A másét még jobban unom - szólt vissza Armis -, és a tiéd is ide értem.
- Pedig itt nem fog történni semmi - mondta Chand bölcs nyugalommal. - Hisz látjuk egymás gondolatait, előbb tudom, mit akarsz, mint te magad.
- Miért, mit akarnék?
- A tubust akarod. Nőzni akarsz, te langaléta kurafi.
- Bellew nem adja ide - siránkozott Armis. - De ketten elvehetnénk...
- Velem ugyan nem.
- Velem se - szólt Zwark; anélkül, hogy figyelt volna, hallott mindent.
- Lehet, hogy nem is nő van benne, csak úgy mondod - kezdte ugratni Bellew-t a nyughatatlan Armis.
- Eddig az volt. - A téthez mérten egészen nyugodt volt Bellew hanghordozása, bár érezhetően mélyített kicsit a hangján. - Most pedig félre bánat, félre bú, bolond, aki szomorú, fölmegyek az emeleti fülkémbe. Szunditok egyet.
- Levelnek jó itt is.
- Neki igen. De én jobb szeretem a saját kuckómat.
Ez már Bella hangja bennem, gondolta önmagára eszmélve Bellew.
Felállt, biccentett, tubusát magához ölelve sietett fel a lépcsőn. Egyedül akart maradni. Fél év még egy olyan férfi életében is nagy idő, aki ilyen hitvány pótszereknek adta életét.

VI.

Mióta Bellew és Bella elvonultak a férfi kicsi ólomkamrájába - csak az ólom képes elszigetelni egymástól a roppant energiájú gondolat-csomagokat -, az űrhajón szinte megállni látszott az élet. Semmi izgalom, semmi feszültség, semmi történet, csak a suhanás egyenletesen gyöngéd mámora a kékeslila fényben; ennyit állapíthatott volna meg az unatkozó külső szemlélő. (Ha lehetett volna ott és akkor ilyen.) Csak a műszerfal sejtelmes fényei villogtak tompán és fenyegetően, nem volt érzékelhető különbség a kinn és a benn között. Level már régóta aludt, de hamarosan követte példáját Chand, majd a kölyökképű Armis is. Zwark, aki valahai kapitányi rangjához illőn utolsó éber lényként virrasztóit az űrhajón, egy ideig még gyönyörködött bajtársai álomképeiben. Chand világa volt a legszínesebb, a legártatlanabb, Armis harsányan tusázott holmi játékkatonákkal, játékfegyverekkel, bőszen rikoltozott, kurjantgatott, és mindegyre győzött. Csak Level álmát nem értette Zwark. Ezek a képek, egyszerűen szólva, maszatosak voltak, mögöttük pedig halk, fájdalmat sugárzó és sokszorozó gyászzene szólt. „Jobb ezt nem hallgatni" - vélekedett Zwark, s már készült lefeküdni ő is, mikor arra lett figyelmes, hogy a Bellew kamrájához vivő lépcsőről halványkék, orgonára emlékeztető, tiszta tavaszi illat hullámzik lefelé, lépcsőfokról lépcsőfokra, növekvő erővel, egyre diadalmasabban, mind mámorítóbban.
„Bella! Ez Bella!" - reménykedett váratlan erővel Zwark. Álomra induló agya hirtelen föltisztult. A halványkék illat helyén meglátta végre a sudáran, szőkén lefelé lépdelő Bellát, hajában orgona szirom-csokorral. Ruházata mindössze egy mellétől induló, sűrűn fölhasítgatott rövid szoknya volt, a combját már alig takarta. Zwark tisztán láthatta a hosszú, pihézett combját, tomporát, s érezhette az erősbödő férfi-kedvet a nő is, mert egyre suhogósabban mosolygott, szeméből mintha szél fújt volna. Zwarknak komolyan kellett koncentrálnia, hogy állja ezt a szivárvány-színű, igéző pillantásokat.
- És Bellew? Hol van? - kérdezte, mikor kissé összeszedte magát.
- Belémaludt - zengte a mély, közelgő női hang.
- És most... benned van?
- Dehogy... - nevetett Bella -, fönn alszik a kamrácskájában.
Zwark nézte az alvókat, ujjával hessentett egyet-kettőt Armis, majd Chand szemhéja előtt, de meg se rebbentek a kisimult bőrlemezkék, mélyen aludtak. E mozdulatsor közben valamit mégis fölfedezett, ami eddig nem így volt. Chand és Armis, mint két elfuserált ikertestvér, olyan hasonlóak voltak. Chand mandulavágású szeme - ez még csukott állapotában is jól látszott - kikerekült, Armis hozzákomolyodott bajtársához, s a hajuk színe is majdnem teljesen azonosra sikeredett. Zwark hosszan nézte Levelt: az ő korábban rőtvörös, szálanként őszülő haja is bebarnult, mint a többieké, arca, bőre kisimult, nem látszott rajta, hogy ő a legidősebb.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezte a férfi, miután megnyugodott.
- Én nem tudok mást, csak szeretni - mondta Bella keserűen és gyöngéden, de kissé hamisan, mintha idézne valakit.
Zwark úgy érezte, Bella nem azt mondja, amit gondol.
- És... melyikünket szereted?
- Mindegyikőtöket. Hisz mind egyformák vagytok.
„Sajnos, ebben igaza van."
- És én? Én sem vagyok más?
- Nem. Épp olyan vagy, mint a többiek. Csak ők épp alszanak. Ne búsulj ezért.
- És... most mi lesz?
- Mindig csak az, amit te akarsz. - Bella egészen közel került Zwarkhoz. A férfi bódultan állt az erős orgonaillatban.
- Nem tudnád kivenni a hajadból ezt a csokrot?
- Kivehetem, de nem azt érzed. Az illat belőlem jön, és az elmúlt századokból.
- Még soha nem éreztem ilyet.
- Nem fogsz ezután sem. Én egy rég elmúlt évezred gyermeke vagyok. Akkor születtem, mikor még éltek az utolsó virágok, rétek, erdők a Földön, mikor még voltak átlátszó patakok, dübörgő zuhatagok, mikor még a víz tisztán és ihatóan buggyant elő a földből, a kövek közül, a korhadék alól.
- Olvastam erről az időről... tanultunk róla. De mi már réges-rég föld alatti városokban élünk, üvegszálakon át vezetjük az ablakainkhoz a Nap maradék fényét.
- Tudom. Bellew megmutatott mindent. - Bella hangja továbbra is mély, nyugtató volt. - Láttam, hogyan éltek. Tudok rólatok mindent.
- És te? Te ki vagy? Csak a nevedet tudom, Bella...
- Nem titok. Még a huszadik század végén megszülettem, írók, költők szavát tanultam, aztán, mikor felnőttem, azon dolgoztam, minél több szép emberi szó maradjon fenn, utódainkra. Könyvtárban dolgoztam, aztán könyveket adtam el az embereknek. Szerettem az embereket és bíztam bennük, noha ismertem őket, igaz, főleg a könyvekből. Harmincéves se voltam még, mikor gyógyíthatatlan betegséget kaptam. Lehűtöttek, hogy meg ne haljak. Eltelt háromszáz év, ekkor felolvasztottak, akkori betegségemből egy rövid kúrával kigyógyítottak. De látták rajtam, más vagyok, mint ők. Nem értett igazán senki, nem tudták felfogni, miért beszélek annyit az írókról, a költőkről, a szeretetről. Én se kedveltem ezt a föld alá szorított életet. Átionizáltak, koncentráltak és egy sárga tubusba kerültem. Bellew talált rám, örökre hálás vagyok neki. Csúnya volt szegény, de mit bántam én azt! Ő lett az én királyfim, én az ő Csipkerózsikája... bocsánat, hogy ilyen régi dolgokkal hozakodom elő, és bocsásd meg. ha olykor nem értesz mindent, de te kérdeztél, én csak válaszolok, ahogy tudok. Hát, röviden, ennyi.
- Csak a csipkerozsdát nem értem. De semmi baj. Szép vagy. Szereted még Bellew-t, azt a csúnya fiút?
- Már nem is csúnya. Olyan, mint a többiek. Olyan, mint te.
- Olyan, mint én? - Zwark hangjából keserű sértettség szivárgott.
- Olyan bizony. Csak a fogai kuszábbak.
Zwark már mindenünnen, saját pórusaiból is Bella illatát érezte.
- Úgy állunk itt, mint a régi szerelmesek... Bár ezt nálam jobban tudod, milyenek voltak a régiek.
- Feküdjünk le, ha akarod... - mondta Bella, szeméből aranyló lávafolyam indult a férfi felé.
Mikor Level felébredt, összefonódva találta Zwarkot és Bellát. „Ez a nő tényleg szép..." - sóhajtotta. „És a neve... talán a nevét szeretem a legjobban."
- Ébren vagy?
- Én mindig - kászálódott fel Bella, óvatosan kibontva magát Zwark öleléséből. - Mit álmodtál?
- Hogy egy nő került az űrhajóra, az elmúlt évezredből.
- Pontosan ez történt.
- Tudom. Engem nem csalnak meg az álmaim. Az álmaim az én titkos érzelmeim. Az érzelmek sosem csalják meg az embert.
- És most mit érzel?
- Erős, tiszta, harsány, halványkék illatot.
- Ez vagyok én.
- Lehet. De engem nem fogsz elcsábítani. Nekem már volt egyszer feleségem. Azt hittem, a kozmosz küldte, de csak anyám mesterkedett. Elég nekem a saját testem, sportoltam eleget. Én nem hagyom magam... Vagy... akarnál csak az enyém lenni?
- Miért? Miért legyek csak a tiéd? Belőlem csak egy van. Ti pedig egyformák vagytok. Nézz körül... te sem vagy már vörös, és nincs egyetlen ősz hajszálad sem...
- De az életem... az az enyém. Csak az enyém.
- Igen, ami elmúlt. Az a harminc, negyven év. De bennem sokkal több a múlt, én nemcsak átaludtam az évszázadokat, de megőriztem magamban a legrégebbi dolgokat is. Ti már rég nemzetköziek, nemzetek fölöttiek vagytok, én őrzöm egy nép emlékezetét. Én még emlékszem anyám, nagyanyám, ősanyám szavaira... tudom, mi a haza. Tudom, mi a valódi, vérrel írt történelem. Hogyan viselnéd el mindezt, egymagad? Megbolondulnál te is, én is.
- Azt képzeled, jobban elviselem, ha egyszer velük, máskor velem?
- Nem tehetsz mást... ők is akarnak engem...
- De én erős vagyok... meg tudlak védeni tőlük!
- Nincs mit védeni rajtam. Amit teszek, önszántamból teszem. Tudod, mikor még igazán fiatal voltam, mikor még egészséges voltam, én is úgy gondoltam el az életet, mint most te. Két ember szerelme a legszebb, egy test, egy lélek, két fogkefe. De mióta tubusba zárt a ti korszakotok, a ti időtök, megváltoztam. Ezt a tubust bárki kinyithatta, bárki élvezhette lényem, bárki elkábulhatott illatomtól. Bellew szegény majdnem beleőrült a gondolatba, de tudomásul vette: ez a múltam, ez vagyok én. És neki sem ígértem semmit.
- És mégis szeret?
- Kérdezd őt. Miért is ne szeretne? Mit ártok én neki azzal, hogy másnak is jut belőlem, hogy másnak is jutok? Csúnya férfibetegség ez, hidd el nekem. És elmúlik idővel, azt is megtanultam. A hosszú álom, a hibernáció mindenre megtanított. Ember még nem töprengett, nem álmodott, és nem tanult meg annyit, mint én, hosszú és fájdalomtalan egyedülségemben.
Level növekvő ámulattal, és mind jobban erősödő szerelemmel hallgatta a nőt. Egyre a legszebb rímpár járt a fejében: „Bella, Arabella, Bella, Arabella..."
- Ti most mát azt hiszitek, hogy az ember nem más, mint helyét változtató állat. Na jó, nem állat: lény... Pedig saját erőtökből - Bella itt az alvó többiekre mutatott - már sehova sem juthattok el. Már sétálni sem tudtok rendesen! Nem is tudjátok, mi az! Mindig máshol lenni! Mindig mást látni! Az én időmben, mikor még egészséges voltam, a televízió tett ilyenné minket. Csak ültünk egy fotelben, s néztük, mit mutatnak meg nekünk a világból. Aztán kiléptünk az utcára, és nem tudtunk rendesen megfogni egy lapátot, ha lehullt a városra a nagy hó. Hazamentünk hát, bebújtunk a jó meleg szobába, a puha karosszékbe, és néztük, mint harcolnak mások a hóval. Mi mindig szolidárisak voltunk a dolgozó emberrel, de igazán dolgozni már nem tudtunk. Se értük, se magunkért. Vakon bíztunk gépeinkben, a technikában, a gondolataink erejében, a természet fölötti hatalmunkban. Bíztunk az erőnkben, ami már rég nem fizikai valóság, csak szellemi tér volt, s bíztunk abban is, persze, hogy a természet kimeríthetetlen. Csodavárók voltunk, valahányan... Még a terrorban is bíztunk. Mindegy, mi történik igazából, csak minden történjék meg, ami eljuttat a csodához. A csoda arra kellett, hogy megússzunk mindent, mindazt a bűnt, amit egymás ellen, a természet ellen, a jövőnk ellen követtünk el. Csak üldögéltünk, csak nézelődtünk odahaza. Ha valaki beteg lett, teletömtük gyógyszerekkel, tűkkel szurkáltuk, de az eszünkbe se jutott, hogy vissza lehetne térni egy normálisabb, természetesebb élethez. Untuk a saját erkölcseinket, egyszerre próbálkoztunk a templomépítéssel és az elsivatagosítással. A kábítószerekkel és a számítógépekkel. A diktatúrával és a népuralommal. A szeretettel és az erőszakkal. S mindezt miért? Mert vakon bíztunk abban, hogy bűneink valahogy elfelejtődnek, a kígyó-sima jövő magától, s megszelídülve surran elénk. De csak nekem volt szerencsém; azzal, hogy megbetegedtem, azzal, hogy elaltattak, hogy lehűtötték. De én nem elégszem meg a csodával, a szerencsével! Nekem feladatom van. Régen úgy mondták, küldetés... De ezt a szót felejtsd el, titeket állandóan csak küldöznek, egyik bolygóról a másikra, úgy száguldoztok űrállomásról űrállomásra, mintha volna ott valami valódi dolgotok. Az én feladatom nem ez. Vissza kell benneteket juttatnom abba az időbe, amikor még nem a föld alatt laktatok, mikor még igazi fényben sütkérezhettek a Földön az emberek, mikor még a gyermek dönthette el, hogy meg akar-e születni, vagy sem.
- De hát... hogyan? Lehetséges ez?
- Lehetséges. Mi most a fény sebességével száguldunk, igaz?
- Igaz.
- Ami azt is jelenti, hogy nem múlik az idő. Igaz?
- Igaz.
- Nincs benne múlt, nincs benne jövő. Minden csak van, tehetetlenül. Igaz?
- Így van.
- De ha növelni tudnánk a sebességet, visszatérhetnénk a múltba...
- De a sebességet tilos... Benne van a szabályzatban!
- A szabályzat! A szabályzat ti magatok vagytok! Ha ti akarjátok, majd akarja a szabályzat is! És ha elkezdődik a múlt, a szabályzat azonnal érvényét veszti! A szabályzat csak azt írhatja elő, mit kell majd tennetek! A szabályzat csak jövőt tételez fel. De ha visszafelé haladunk az időben, ha átlépjük a fénysebességet, a szabályzat is visszaalakul! Mindig olyan lesz, amilyenné az idő kényszeríti. Az idők szava... ez és ennyi a te híres szabályzatod.
- De ez nagyon veszélyes... A fénysebességet még soha, semmi sem léphette át. Az a határ. Annál gyorsabban... de te nő vagy, ez meg tér és idő, úgy se érted.
- Éppen, mert nő vagyok, azért értek mindent. S hogy lásd, mennyire értelek, megígérem, ha megérkeztünk, egy normálisabb, hétköznapibb évszázadba, csak a tiéd leszek. Én leszek a te arád. A te Bellád. A te Arabellád, az, akit tényleg a Kozmosz küldött neked, akire mindig vártál, akit mindig reméltél.
- Hihetek neked?
- Hát nem a Kozmosz küldött? Hát nem itt, a mindenségben találkoztam veled? Hát nem én hívlak olyan utazásra, ahol még nem járt utazó? Az emberek mindig a jövőt ígérték egymásnak, a szerelmesek sem tehettek ennél többet. Pedig a jövő, ezt te is tudod, egyszer csak elfogy. De a múlt sohasem. A múlt örök. A Múlt - végtelen.
- Adj egy gondolkodásnyi időt.
- Időt? Itt? Miből? Itt nincs idő.
- Igazad van...
- Ha igazán szeretsz, ha igazán hiszel nekem, akkor most nem habozol. Ha a többiek felébrednek, követelni fognak maguknak engem... Elvesznek tőled, s te nem tehetsz ellenük semmit. Ha megérkezünk úti célotokhoz, visszaraktok egy tubusba megint, s ott kuksolhatok az idők végezetéig, apró illatorgiákban élhetem ki magam. Megint csak eszköz leszek, a kielégülés eszköze. S akkor biztosan elveszítesz. Szétáramlok lassan a világban, eljutok minden férfihez, s ők mind a magukévá tesznek. Ezt akarod?
- Nem. Sőt, ellenkezőleg... azt akarom, hogy csak az enyém...
- Hát akkor tedd, amit mondtam.
- Megteszem, szerelmem...
- Csak?
Level lehajtotta fiatalos egyén-fejét, melyben átsuhant valami, egy gondolat, mely ellen mindeddig küzdött: a közösség. A többiek. Akikkel eddig együtt utazott, végezte küldetését, akikkel összefűzte sorsa, most már visszamenőlegesen is. Hajába túrt, nem érezte, kezét tördelte, nem hallott roppanásokat, karjába csípett, nem érzett semmit, se a karját, se az ujjait. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy ő nincs is. Viszont Bella! Ő túlságosan is van, sokkal erősebben van, mint eddig bárki, akit ismert, erősebb Zwarknál is, ráadásul Zwark most alszik.
Bella ott állt vele szemben, derűsen mosolygott, szája kicsit elnyúlt, lazán támaszkodott bal lábára, combja igézte Levelt. Áradt belőle a halványkék illat.
- Megsimogathatlak? - kérdezte Level.
- Hát persze - suttogta Bella. - Úgy is a tiéd vagyok. A tiéd egészen.
Level ujjai végre éreztek valamit. Igen, Bella van, Bella valódi test. Bella érezhető, Bella bőre átsugározza magából mindazt, ami ő maga. Level nagyon szerette az életet, nagyon szerette hát Bellát is. De érezte azt is, hogy valami véglegesen választ ja el tőle.
„Ő legalább van..." - volt utolsó, álom előtti gondolata.

VII.

- Hol van Bella? Bella! - Bellew rohant lefelé a lépcsőn.
Aztán meglátta Bellát, az alvó férfiakat. Megértett mindent, vagy legalábbis ezt érezte. Igen, a kiváltságos pillanat, mikor értelem és érzés egymásba kapaszkodik, s nem külön-külön próbálkozik vívni a külvilággal. Odafutott a műszerfalhoz, megnyomta a VÉSZRIADÓ feliratú gombot.
Elsőként Zwark riadt fel, majd Chand és Armis is. Csak Level aludt békességesen.
- Le kell lassítanunk az űrhajót! - Bellew kiabált, hadonászott, teljesen kikelt magából, olyan volt, mint akit epilepsziás roham támadott meg.
- Mi történt? - kérdezte Chand higgadtan. - Talán te lettél a parancsnok?
- Ismerem Bellát! Tudom jól, mit akar! A régi álmát akarja megvalósítani, vissza akar térni abba az időbe, amikor még kislány volt! Meg akar ölni minket! El akar pusztítani!
- Igaz ez? - kérdezte Zwark. - Mert erre az esetre is rendelkezik a szabályzat.
- Nem akarlak megölni benneteket - mondta csendesen Bella. - Csak azt akarom, hogy gyorsítsátok fel az űrhajót.
- De ez lehetetlen - mondta határozottan Zwark. - Tiltja a szabályzat.
- Én már Levellel megbeszéltem mindent - rándította meg durcásan a vállát Bella. - Unom mégegyszer elmagyarázni. Ébredj, Level. Ébredj, nem hallod!
- Nem értek semmit - mondta Armis. - Mi folyik itt? Mindenki megbolondult?
Bella letérdepelt Level mellé, ölébe fogta a fejét, keltegette. Zwark furcsa dolgot érzékelt. Bella simogató tenyere nemcsak Level bőrét simogatta, de ujja néha áthatolt Level bőrén, olykor eltűnt Bella kicsi formás keze a férfiban.
Zwark megértette, mi történt. A fénysebesség! Hát persze! A legénység, ezt már korábban is látta, teljesen azonos formát vett fel. S most még ez az anyagtalanság is... úgy látszik, mintha átalakult volna mindenki energiává.
- Most nincs idő kollektív döntésekre - mondta Zwark.
Odalépett a műszerfalhoz, megnyomta a LASSÍTS feliratú gombot. Ez alatt Level is magához tért.
- Vissza kell fordulnunk - nyögte.
- Már lassulunk - mondta Zwark.
Bellew magába roskadtan üldögélt, a fejét ingatta.
Kevés idő elteltével végre elkezdték újra érezni saját testüket. Az űrhajó érezhetően lassult. Level haja újra veresedni kezdett. Zwark visszaszőkült. A többiek is visszanyerték saját formájukat. Bella hangosan felsírt, később hangtalanul zokogott.

Epilógus

Erről az utazásról egy rövid jegyzőkönyv maradt fenn. A jegyzőkönyv egy meghiúsult utazást ír le, Zwark kapitány aláírása hitelesítette. Az űrhajó parancsnoka beszámolt arról, hogy Bellew közlegény hallucinogén tartalmú tubust csempészett az űrhajóra, s e hallucinogén anyag hatására az űrhajósok különleges állapotba kerültek, túl akarták lépni a fény sebességét. De ugyanaz a Bellew közlegény, aki fegyelmezetlen magatartásával veszélybe sodorta az egész vállalkozást, bátorságával hívta fel magára a figyelmet. A visszatért űrhajó indítóállomásán végül is sikerült összegyűjteni az űrhajón szétoszlott, orgonaillatú, gáznemű anyagot.
Ezt a jegyzőkönyvet találtam meg Bellánál, alig egy hónapja. Hosszas faggatózásomra ő mesélte el ezt az egész történetet. Furcsa nő, nagyon kedves tud lenni, de olykor elszabadul a fantáziája. Sokat kirándulunk kettesben. Ilyenkor szinte orgonaillatú.
Ugyanakkor tény: a felvett jegyzőkönyv hitelességéhez aligha fér kétség.

[Mindennek illata van, valamint helye és ideje.]

Karinthy Frigyes - A Költő

2007-06-06T09:16:00.001+02:00

_Rólam_ keresztelték el a világot,
_Nekem_ zenélnek a Hét Csillagok,
_Velem_ harcol az ördög, isten ellen
_Hozzám_ sietnek a szép kisdedek.

_Bennem_ feszül a kéj, fehéren izzó,
_Belõlem_ buggyan aztán langyosan,
_Rajtam_ cikázik át az úr haragja,
Teherben _tõlem_ duzzadnak a fák.

_Engem_ idéz, ki sóhajt itt e földön,
_Felém_ rohan a parttalan dagály,
_Miattam_ ránt kardot a büszke Bosszú
_Mögöttem_ bûzlõ véres bûnökért.

_Elõttem_ köd, _helyettem_ senki, semmi,
_Köröttem_ fény, _utánam_ néma csönd -
És mégis minden _nélkülem_ lesz és volt
És semmi nem történik _általam_.

Ráth-Végh István: Cenzura és erkölcs

2007-06-03T03:20:00.000+02:00

Ismerek egy breton népmesét Jeanról és a balga asszonyokról. Megy, mendegél Jean az országúton, hát egyszerre egy házból rettentő nagy sikoltozást hall, mintha kis gyereket gyilkolnának. Bemegy Jean a házba, hát egy véreskezű asszonyt lát ott, amint egy hatesztendős kisfiú ülőrészéről nagy szelet húsokat vagdos le: «Mit csinált te, pokolszülötte asszony?» «Ne avatkozz a dolgomba, ostoba legény. Nem látod, hogy a szabó szűkre szabta hátul a gyerek nadrágját? Muszáj lemetélnem a gyerekről a húst, hogy beleférjen.»

Így tesz a cenzura az irodalommal-

Természetes, hogy a cenzurát a politika irányítja. A politika, mely megcsinálta a világháborút, lemészároltatott tízmillió férfit, szétrobbantott birodalmakat, nyomorba taszított népeket. Mikor ennek természetes következményeként a közmorál megbetegszik, a politika, nem tudván a betegen segíteni, hogy elterelje a figyelmet a saját ostobaságáról és tehetetlenségéről, teli szájjal kiabálni kezd: a betegségnek a kis átkozott fekete bacillus, a betű az oka. Dezinficiálni kell az irodalmat!

Különösen a nemi erkölcs állítólagos betegsége miatt csap zajt a konzervatív politika és uszítja a literaturára a vén kuruzslót, a cenzurát.

Németországban állandóan nagy a hadilárma a cenzura körül. Angliában most fújnak riadót az erkölcstelennek kikiáltott irodalom ellen. Követelik, hogy az 1857-iki úgynevezett Campbell-Act-et, mely csak nagy általánosságban rendelkezik a trágár könyvekről (obscene books), ki kell terjeszteni és szigorítani. A Nineteenth Century and After folyóirat meghallgatott egy csomó közéleti vezetőembert és áprilisi számában hozza a véleményeket. Persze, pár bátor férfit kivéve, senki sem mer szembe szállni az uralkodó áramlattal. Lord Darling álláspontja a legridegebb, szerinte legnagyobb eréllyel kell fellépnie az államhatalomnak s nem szabad magát megtévesztenie azzal ha az erkölcstelen könyvnek netán művészi kvalitásai lennének. «A struccmadarat - mondja a lord - fölösleges megakadályozni abban, hogy cipőszegeket vagy pennys pénzdarabokat nyeljen el, mert ez neki nem árt. De meg kell büntetni a vendéglőst, ha nyilvános étteremben ilyen csemegét szerviroztat.» (A hasonlat gyenge. Épp úgy lehet ráhúzni az ellenkező véleményre: a penny-saláta könnyen felismerhető, kényes gyomru ember ne rendeljen belőle; a struccot pedig nem kell félteni.) Az ellenzéket Havelock Ellis alkotja néhányadmagával. A cenzura ő szerinte csak arra jó, hogy minél szélesebb körök figyelmét irányítsa rá a valóban erkölcstelen könyvekre. De bízik az angol fiatalságban, hogy a belügyminiszter és a vádhatóságok perverz buzgalma sem fogja őket a pornografia hiveivé tenni. A vitát Carrol Romer, a könyvkiadó zárja be, aki rezignáltan csak annyit mond: «Gentlemen, vigyázat, mert ami tegnap még erkölcstelennek látszott, ma már nem az. A Campbell-Act annak a fölháborodásnak volt a következménye, melyet Dumas Kaméliás Hölgye váltott ki az angol közvéleményből. Ma a Kaméliás Hölgy avult szentimentálizmus...»

Ennek az egész furor censurandi-nak szerintem egy óriási alaphibája van. Az, hogy idáig semmiféle törvény, semmiféle bírói gyakorlat, semmiféle kommentár nem volt képes értelmesen megmagyarázni, hogy tulajdonképen mit kell érteni hatóságilag üldözendő erkölcstelen írásművek alatt?

Hogy miért nem? alkalmasint azért, mert akik a törvényeket csinálják és végrehajtják, lehetnek kitünő és jóhiszemű szakemberek de fogalmuk sincs irodalomról. Ime, egy kis szemelvény az európai törvényhozásokból: egyik sem tudja pontosan kifejteni, hogy mit akar?

Magyarország: Aki szeméremsértő iratot állít elő stb. (Így, minden részletesebb megjelölés nélkül. Tehát idetartoznak: a biblia ószövetségi része, a szemérem elleni büncselekményekkel foglalkozó curiai döntvények, a lexikonok és szótárak. Aristophanes vígjátékai Arany János fordításában, a brüsszeli Manneken Pis reprodukciójával ellátott útleirások stb.).

Németország: Aki fajtalan (unzüchtig) iratot árul, elad, szétoszt stb.

Olaszország: Aki iratoknak terjesztésével, kiállításával vagy eladásra ajánlásával a szeméremérzetet megsérti stb.

Belgium: Aki a jó erkölcsökbe ütköző iratokat kiállít, elad vagy szétoszt stb.

Ausztria: Aki az erkölcsiséget és szemérmet durván és nyilvános megbotránkozást keltő módon megsérti stb. (Még a legjobb valamennyi közt.)

Spanyolország: Aki nyomtatvány útján és nyilvános megbotránkozást keltve oly tanokat terjeszt, melyek a közerkölcssel ellentétben állnak.

Portugália: Aki az általános erkölcsi érzetet megsérti.

Hollandia: Aki erkölcsi vonatkozásban visszataszító iratot terjeszt.

Anglia, Norvégia, Dánia törvényhozása általában csak obscén írásművekről beszél.

A bíróságok érezvén a hiányosságokat, iparkodtak elvi határozatokkal azokat kifoltozni. A német Reichsgericht gyakorlata szerint fajtalan az olyan irat, mely alkalmas arra, hogy a népben általánosan uralkodó szemérem- és erkölcsi érzetet nemi vonatkozásban megsértse. Nem szükséges, hogy az irat alkalmas legyen az érzékiség (gesclechtliche Lüsternheit) felkeltésére, - elég, ha az átlagos olvasóból visszatetszést vált ki.

Ennek a meghatározásnak az a főhibája, hogy dogmát állít fel. A népben általánosan uralkodó szemérem és erkölcsi érzet: ez a gyakorlati keresztülvitelben a ma uralkodó felfogást jelenti, tekintet nélkül arra, hogy ez minden irányban helytálló-e? Valamikor erkölcstelen olvasmány gyanánt szerepelt Schlegel Lucinde-ja, Gutzkow Wally-ja (3 hónapi fogházat kapott érte!), sőt az osztrák cenzura erkölcstelennek minősítette Goethe Wahlverwandtschaften-ját is. (A bécsi szinházi cenzor azzal utasította vissza a memoáríró Schönholtz darabját: «Der Bruder liebt die Schwägerin, das ist aus den saubern Wahlverwandtschaften!) A mai olvasó csodálkozva lapozza ezeket az «erkölcsi mérget lehető» műveket és nem talál bennük egy árva mondatot, melytől meg lehet botránkozni

A német jogászi elme eként beretvaélesre köszörülvén a cenzura ollóját, azt egy olyan hatóság kezébe adta, mely kellő hozzáértés híjján nem birja rendesen kezelni és ott nyisszant bele az irodalomba, ahol éri. Még 1911-ben, teljesen tiszteletreméltó okokból alakítottak a berlini rendőrfőnökségen egy szervet a pornográfia elleni küzdelem céljára. Ezt a szervet 1921-ben «kiépítették», nyilván azért, mert minden hatósági szerv fejlődni akar. Jelenlegi címe a szervnek: «Deutsche Polizeistelle zur Bekämpfung unzüchtiger Schriften, Abbildungen und Inserate». (Sürgönycím: Polunbi). A részletes életbeléptető rendelet szerint ennek a szervnek feladatai: 1. Megfigyelés. Ez a gyanus nyomtatványoknak tervszerű átnézése és elolvasása útján történik. (Durch planmässige Durchsicht und Lektüre.) Ujsághirdetések, könyvkiadók katalógusai és prospektusai szintén tervszerűen átvizsgáltatnak. 2. Adatgyüjtés. A szerv gyüjti a saját tapasztalatait, a bírói elvi határozatokat és a külföldi törvényeket. Jegyzéket vezet a gyanus személyekről és gyüjti a fajtalan képeket, nyomtatványokat és filmeket. (Ez a felette érdekes gyüjtemény kitünő segédeszköze lehetne egy felállítandó és kiépítendő tanfolyamnak, melyen az alapos német bürokrácia kiképezne megfelelő adottságokkal biró rendőrtiszteket a «Frivolitätswissenschaft-ban».) 3. Véleményezés. A gyüjtött adatok alapján a Zentralpolizeistelle a birodalom minden hatóságának felvilágosítást nyújt és tanácsot ad. 4. Indítványozás. Joga van a fajtalannak talált művek üldözése és lefoglalása céljából az illetékes hatóságoknál indítvány tenni. 5. Együttműködés. A Zentralpolizeistelle és a berlini államügyészség szorosan együttműküdnek. (Werden in enge Fühlung zu einander treten.)

Ez az «enge Fühlung» magyarázza meg a hallatlan elkeseredést, mellyel a német írók, élükön Gerhard Hauptmannal a cenzura ellen támadtak. Természetes, hogy a bürokrácia szabályai szerint minden hivatalnak megfelelő mennyiségü aktát kell termelnie, mert különben feleslegessé válik, s ha megszünt a hivatal, megszünik az állás is, mely pedig határozottan vonzó és kellemes, tekintettel az adatgyüjtésre és a szakkönyvtárra. A szerv élni akar, s a létért való küzdelemben neki préda kell. Minthogy rendőrtisztektől, bármilyen kitünő közigazgatási szakemberek legyenek, lehetetlen irodalmi képzettséget kivánni, könnyű elképzelni a gyilkos hajtóvadászatot, melyet az irodalom ellen rendeznek: rajta, fel minden ellen, ami «a népben általánosan uralkodó szemérem- és erkölcsi érzetet» sérti!

Magyarországon is megkisérelte a Kuria magyarázni a hiányos törvényszöveget. A Büntetőjogi Határozatok Tárában 610. szám alatt foglaltatik az az elvi jelentőségű döntés, mely szerint: «a szemérem elleni vétség megállapíthatásának elengedhetetlen előfeltétele a nemi érzékiség felkeltésére irányuló célzatosság.» Vagyis éppen ellenkezője a Reichsgericht gyakorlatának. Egy tekintetben egyezik a két gyakorlat, abban, hogy a nemi vonatkozás kizárólagos hangsúlyozásával saját maguk nehezítik meg kitűzött céljuknak elérését. A legfelsőbb bíróságok csak cassatorius felülvizsgálatot gyakorolván, nem áll módjukban irodalmi szakértőt alkalmazni. Már pedig a szakértő megmondta volna, hogy van az írásműveknek egy nagyon elterjedt faja, a közönséges trágárság, melyre az irodalomnak semmi szüksége nincs, s mely a tömegek ízlését, következőleg erkölcsi nívóját nagy mértékben sülyeszteni alkalmas, de a külömböző elvi kijelentések folytán nem lehetne üldözni, mert semmiféle összefüggésben nem áll a nemiséggel. Egy részüket felsorolja a Bibliotheca scatologica és az Anthologie scatologique; hoz belőlük bőséges mutatványt a Kryptadia és az Anthropophyteia, de velük századrésze sincs kimerítve annak, ami a ponyván kering. Ez a műfaj kizárólag az emésztés érzelmi világában kalandozik, klasszikusa Blumauer Ode an den Leibstuhl című közismert szellemtelen költeményével.

Viszont van az irodalomnak egy szinte beláthatatlan területe, melyen ugyan úgyszólván kizárólag erotikát találunk, de anélkül, hogy ennek az erotikának célja lenne az érzékiség felkeltése. Legfőképen a francia irodalom hatszázéves történetére hívatkozom, a Fabliaux-tól egész a mai napig. Ez az erotika nem akar mást, mint szellemeskedni, sziporkázni, tréfálni, anekdótázni, nevettetni. A francia író ambicióját éppen az izgatja, miként lehet a ki nem mondhatót ezerféle burkolt célzással, kápráztató ügyesen és ötletesen körülírni, a Nagy Tabuval óvott fátyol csücskét a rakoncátlan gyermek pajkosságával fel-fellebbenteni. Nem serdülő leánykáknak való olvasmányok ezek, az bizonyos, de arra sem alkalmasak, hogy felnőtt embereket a bűnös érzékiség karjaiba kergessenek.

Csak egyetlen példát erre. Mindenki ismeri Hans Carvel gyűrűjének meséjét, a bűvös gyűrűét, mely biztosít az asszony hűtlensége ellen. Ez a téma századokon keresztül tartotta fenn magát különböző nemzetek irodalmában. Megírta a tizenötödik században Poggio és a Cent nouvelles nouvelles szerzője, a tizenhatodikban Ariosto és Rabelais, a tizenhetedikben Lafontaine, a tizennyolcadikban nem kisebb ember, mint maga Goethe. (Aber ein Ringelchen kenn' ich, das hat sich anders gewaschen, Das Hans Carvel einmal traurig im Alter besass. Stb.)

A franciáknak temérdek kifejezésük van ere a műfajra: oeuvres libertines, libres, badines, galantes légčres, licentieuses, saugrenues, sotadiques, pantagruéliques, stb., stb.

Már most mi történne nálunk, ha valakinek eszébe jutna Hans Carvel gyűrűjéről tárcát írni? A Kuria nem büntetné meg, mert őt köti a saját elvi határozata s kétségtelen, hogy a pajzán történetben nincs semmi célzatosság az érzékiség felkeltésére. Viszont előre látható, hogy akadnának mimózalelkű hölgyek és urak, akik égbekiáltó szemérmetlenséget látnának benne.

Ime, Európaszerte ilyen fogalmi zűrzavar a következménye, ha a kormányok az irodalomról törvényeket alkotnak anélkül, hogy írót és irodalomtörténészt meghallgatnának.

Hogyan kellene tehát a hatóságilag üldözendő erkölcstelen művek fogalmát meghatározni?

1882-ben a német bíróságok - helyesebben bírák, mert a megkeresés nem hivatalosan történt - a lipcsei egyetemhez fordultak szakvéleményért. Maga Binding vállalkozott a vélemény megszerkesztésére. Véleménye ma is alkalmas arra, hogy kiinduljanak belőle.

Ez a lényege: «A törvény nem olyan írásművekről beszél, melyekben elszórtan fajtalan [*] részek fordulnak elő, hanem olyanokról, melyek fajtalanok. A meghatározás az írásmű egészére vonatkozik. Szükséges az ilyen korlátozás, mert külömben a legnemesebb költők és gondolkodók műveit, sőt magát az ószövetséget is meg lehetne a törvény kitételével bélyegezni. Fajtalan írásműnek tehát az olyant kell tekinteni, mely lényegében azt célozza, hogy fajtalan cselekményeket adjon elő, vagy pedig, hogy fajtalan cselekményekre ösztönözzön, akár közvetlenül, akár közvetve, - akár nyiltan, akár burkoltan. A szerzőt nem lehet büntetni, őt csak az irodalmi méreg keverőjének lehet tekinteni, mely méreggel azután a terjesztő kártékony hatásokat idéz elő.»

Binding szövegezésének csak egyetlen alapvető hibája van, t. i. kaput nyit a legkülönbözőbb felfogásoknak arról, hogy mi a fajtalan? Ő ezt a fogalmat is körülírja ugyan, de a mai morális álláspont szerint részben tarthatatlanul, mert szerinte többek közt fajtalan minden olyan cselekmény, mely a normális házaséleten kivüli nemiségre vonatkozik. Ez aztán egész rossz. Itt már benne van a csávában az egész modern irodalom, mely konok csökönyösséggel tárja fel az emberiségnek házasságon kívüli nemi életét. Azután: hát ami a normális házaséleten belül történik? Például egy nászéjszaka pontos és élethű leírása?

Szerintem mindezek a szövetegezések és meghatározások egy közös gyógyíthatatlan betegségben szenvednek. Abban, hogy teljesen egyoldalúan, csupán objektíve akarják megállapítani, mi az erkölcstelen műfaj? Ez nem lehetséges, egymagában az objektív meghatározás mindig melegágya lesz a tévedéseknek. Szubjektív szempontokat is figyelembe kell venni s akkor tán meg lehet oldani közmegnyugvásra a kényes problémát.

Két ilyen szubjektív szempontot tartok döntő fontosságúnak.

Hogy az írásmű művészi alkotás-e vagy sem? Ami nem művészi, azt vessék a rendőrtisztek elé, csináljanak vele, amit akarnak, De ami művészi, annak tisztelettel álljanak félre az útjából s csak ritka kivételes esetekben állítsák meg, ha netalán az író átlépne az irodalmi ízlés által engedélyezett határokat is.

Minden esetben feltétlenül kötelező legyen irodalmi szakértő meghallgatása. Képtelenség az, hogy a bíróság ugyanakkor, mikor minden legcsekélyebb technikai vagy egyéb szakkérdésben szakértőt hallgat meg, az ép olyan szaktudást igénylő irodalmi kérdésekben szakértő nélkül ítélkezik.

Hogy milyen a terjesztés módja? Más az, ha egy könyvet filléres kiadásban, ügynökök rajával az átlagolvasók tízezrei között terjesztenek és más az előkelő kiadvány, mely csak magasabb műveltségű, válogatott közönség kezébe kerül. Ennek az erkölcsét nem kell az olvasmányaitól félteni, azzal pedig igazán nem lehet törődni, hogy akadhat olyan megátalkodott fiatalkorú, aki kilopja a könyvet az apja könyvtárából. Nem kell annyira gyámkodni az embereken, különösen a szinházi közönségen, mely mindig előre tájékozódik és már a főpróba után nagyon jól tudja, hogy mit várhat a darabtól. Aki mégis elolvassa azt a bizonyos könyvet és mégis megnézi azt a bizonyos szindarabot, csak azért, hogy utólag megbotránkozhassék rajta: annak a véleményére felesleges bármit is adni, mert abból nem az erkölcs beszél, hanem a hipokrizis.

Navarrai Margit királyné Heptameron-jának 52-ik novellája a következő beszélgetéssel végződik:

- Ön szerint tehát - mondá Dagoucin - a hipokrizis ép úgy helyén lehet, mint az erény?

- Az erény többet ér - felelé Longarine -, de ahol hiányzik, ott hipokrizissel kell magunkon segítenünk, mint ahogyan magas sarkot hordunk, hogy nagyobbaknak látszassunk.

[*] Kénytelen vagyok ezt a torzszülött szót használni, mert a mi törvényeink mindenütt így fordítják le az «unzüchtig» kifejezést.